Manapság nemigen akad ember aki ne értékelné a reneszánszot, de akkor sokaknak nem tetszett. Elégedetlenül, sőt felháborodással fogadták a növekvő gondolatszabadságot, a tudományos kutatásokat és kísérleteket, sőt voltak olyanok is, akik a pogányság előretörését látták ez újjászületésben.

Az egyre több világi témájú ábrázolás, párosulva a Luther reformációját követő egyre szélesebb tömegekhez veszélyhelyzetet ébresztett a katolikus egyház vezetésében.

Elindult tehát az ellenreformáció, amelynek áldozatává vált a reneszánsz is, hiszen a megriadt egyház elítélt minden szabad gondolatot, s a tudományt is. Összeállították a “tiltott könyvek listáját” Rómában és munkába lépett a “szent inkvizició”, a szó szoros értelmében tűzzel vassal irtotta az eretnekséget.

A megrendelők újra azt kívánták a művészet erősítse az egyház hatalmát, így a régi reneszánszot már nem lehetett folytatni, s a középkor stílusához sem akartak visszatérni.

Megtalálták a kiutat. Az új stílus, amely a kor politikai követelményeihez igazította a reneszánsz eredményeit barokknak nevezzük. Időtartamaként az 1550-1730 közötti majd 200 évet szokás megjelölni. A klasszicista kor kitalálta elnevezés nem éppen hízelgő, mert olaszul különöst, rendetlent, jó ízléssel ellenkezőt jelent. De még ez sem árthatott egy olyan vonulatnak, mint a reneszánszot folytató barokk stílus, amely túlnőtt az egyházon.

Búcsút mondtak hát a nyugalomnak, kiegyensúlyozottságnak. Hullámzó vonalak, nyugtalan formák, káprázatos belső díszítés, temérdek freskó, szobor és aranyozás. Az új kor típusalkotó fő-műve a jezsuiták római temploma, az Il Gesu, egy centrális és hagyományos bazilikarendszerű épület ötvözete. Az ablakokon besugárzó napfény az ,aranyozásokon stukkókon, angyalokon visszaverődik. A szenteket és mártírokat formázó szobrok az égre vetik elragadtatott tekintetüket. A millió gyertya, az orgona, s a láthatatlan kórus, a papok szertartásos öltözete elkápráztatja a híveket. Mindenki a saját szemével győződhet meg a katolikus egyház mindent elsöprő hatalmáról. Az épület tervezője Vignola.

A barokk építészet építőtagozatai épp úgy a klasszikus világból valók, mint a reneszánsz építészet alkotóelemei. A valóságban azonban ezek a klasszikus elemek sokszor jelentékenyen elváltoznak, sőt eredeti rendeltetésüktől eltérő módon végzik feladatukat. Szaporán koronázzák az ajtó-ablaknyílásokat háromszögletes oromdísszel, de éppen gyakran át is törik azt a csúcsán, vagy alappárkányán. A korinthoszi oszlopforma kedvelt, de az oszlopfő sokszor elváltozik: csavart oszloppá válik, falba mélyített vályúba építik, megkettőződik, s a pillérek egymás mellé, vagy mögé kerülnek.

A homlokzatokon fölfelé és középfelé törnek az elemek, néha torlódnak is, s ez mozgalmasságot juttat a homlokzatra.

 

Az egyház változatos eszközöket vetett be céljai érdekében, de a művészeté volt a főszerep. Az építészet fejlődését a reneszánszban megismertük, a szobrászat és a festészet is felzárkózott e mellé. A szobrászatban jelentős képviselője Bernini. Nemcsak szobrászként, de építészként is maradandót alkotott. A Szent Péter teret körülölelő nyitott oszlopcsarnok, kolonnád az ő műve, s ő építette Szent Péter sírja fölé a nagy oltárt is. Ez épület szinte az épüle-en belül, a barokkot jellemző pompa és ragyogás és mozgalmasság tökéletes példája. De a művész elsősorban szobrászként alkot maradandót. Plasztikái dinamikusak, nyugtalanul hajlanak mindenfelé, ruháik redői gazdagon csavarodnak, követve a test mozdulatát. Nyoma sincs bennük nyugalomnak és fenségnek, amit a reneszánsz értékelt. Kontúrjaik is mozgalmasak, mintha a nézőt is megszólítanák gesztusaikkal. Kiemelkedő alkotása márványban a Szent Teréz extázisa, amely az arckifejezéssel, a testtartással és a kompozícióval mond el egy elvont fogalmat: a hősnő az égi szeretet nyilától találva hanyatlik vissza. Róma számos híres kútja viseli keze nyomát.

A barokk festői Olaszországban, Németországban és Spanyolországban alkotnak kimagaslót. De a kezdeteknél épp a reneszánsz Velencét kell említeni. Tiziano és Veronése mellett Tintoretto a harmadik nagy festő, akit a manierista stílus egyik alkotójaként már megismertünk. Nem ő játszotta a főszerepet, hanem Caravaggio, a művészettörténet egyik legkülönösebb alakja. Zsebtolvaj, fékezhetetlen csavargó, vadrészeges alak volt, aki kőművesként kezdte pályafutását. Nem tudjuk hogyan jutott el a festészetig, csak azt, hogy húszéves korában Rómába ment, hogy fessen. Ideje ott is a botrányok és a festészet között oszlott meg, ma sem tudni, hogy bírta, de műveinek csodálattal adózhatunk. Nápolyban, Sziciliában zárták be, majd visszajutva Rómába végül a malária végzett vele 37 éves korában. A népből származott és alakjaiban – bár szentek köntösében – a kocsmákban, piacokon megfigyelt figurák köszönnek vissza. Ellenségei a “festészet antikrisztusának” nevezték. Modelljei egyszerű, gyakran rút emberek voltak, mégis képeiről fennköltség és vallásos áhitat sugárzik. Nyugalmat – ahogyan életében sem talált – hiába keresnénk képein, a mélyfekete és a ragyogó fehér, a fény és árnyék váltakozik dinamikusan rajtuk. Az ellentétek e küzdelme kiemeli a plasztikusan ábrázolt alakok formáit, háromdimenzióssá testesíti őket lendületessé téve mozdulataikat. Caravaggio a kontrasztok mestere.

Spanyolország a katolicizmus legfontosabb bástyájának számított. Itt volt legkegyetlenebb az inkvizició, itt játszottak legszámottevőbb szerepet a szerzetesrendek. Tehát Spanyolország volt a legellenségesebb a reneszánsz humanizmus eszméinek befogadásával szemben.

            Ahogy hallottuk már a manieristáknál: Krétáról, Velencén át települt fiatalkorában Spanyolországba a XVI. században El Greco, “a görög”, aki festői vízióiról, látomásairól híres méltán.

A másik nagy festője e kornak Spanyolföldön Diego Velazquez, aki az udvari életnek szentelte munkásságát. Ebben az időszakban a spanyol királyi udvarnak nem akadt párja Európában. Trónján a Habsburgok ültek, kiknek kevélysége, szigorú etikettje, gazdagsága nem ismert határt.

A festőnek az volt a feladata, hogy az uralkodócsaládot teljes pompájában, az etikett betartásával ábrázolja. A király, a királynő, az infánsok és infánsnők ünnepi öltözetben, merev testtartásban jelennek meg a vásznakon, s már a gyerekek szeméből is gőg árad, hiszen tudják, ők nem közönséges halandók.

Velazquez híres képén, amely Margit infánsnőt ábrázolja udvarhölgyei közt érzékelhetjük, hogy a kislány mintha nem is látná a körötte hajlongókat, csak annak tudata tölti el, hogy ő a legnagyobb gazdagsággal rendelkező trón várományosa. Mindenki őérte jelenik meg környezetében, s ez tán több terhet rak rá, mint amennyi örömöt ad.

Láthatjuk, a művész tökéletesen érezte a királyi udvar atmoszféráját. Bár az uralkodókat festette, de a maga módján dolgozott. A ruhák színárnyalatai, a drága selymek, brokátok csillogása, ékszerek tüze, csipkék finomsága ecsetje alatt inkább a művészet dicséretére vált, mint a spanyol udvar képes krónikájára, bár ez utóbbi feladatát is elvégezte.

Abból amit eddig elmondtam, az tűnhet ki, hogy a stílus csak a katolikus egyház érdekeit szolgálta. De nem így volt. A templomépítészet mellett világi épületek is létrejöttek, elsősorban a kastélyépítészet fejlődött, s a királyok és nagyurak szolgálatában álló világi festészet és szobrászat is. Sok udvari festő működött Európában.

A paloták sorában első a Napkirály – XIV. Lajos otthona, Versailles. Olyan kert, amely szervezett, mintegy folytatása az épületnek a természetben. Nyírt bokrok, nyesett fák, szobros beugrók, alkóvok, medencék és szökőkutak a gyeptáblák közepén, mesterséges tavak szigetekkel, s dombok, barlangokkal, vízesésekkel.

Így született az angolkerttel ellentétes franciakert, amely ellentétben az előbbivel – ahol szabadon nőhetnek emberi beavatkozás nélkül a növények - az emberi értelemnek alárendelt természet.

Nemcsak a királyok építettek palotákat, hanem a hercegek és főurak is. Nem panaszkodtak az iparosok és a művészek. A jól megfizetett mesterek mindenütt készséggel teljesítették a kívánságokat, s hízelegtek a megrendelőknek. Persze csak jól festve, alkotva lehetett jól hízelegni.

Az uralkodók dicsőségét örökítette meg Pieter Pauwel Rubens is. visszatérünk a festészet földjére, Németalföldre. Rubens Flandriában született, ez Van Eyck és Bruegel hazája is. A XVII. század elején még spanyolhonhoz tartozott katolikus lévén,, míg Németalföld – a mai Hollandia – protestáns volt. Mind a flamand, mind a holland művészet az északi barokk büszkesége.

Rubens szinte minden műfajban alkotott, udvari és vallásos jelenetek, mitológiai kompoziciók, portrék, tájképek. Segédekkel dolgozott nem győzve eleget tenni a megrendeléseknek.

Tanítványai közt műhelyében dolgozott van Dyck, Jacob Jordaens és ifjabb Brueghel, mind oly nagy művészekké válnak később, hogy önállóan is nevesek, híresek.

Hatalmas vásznai, amelyeket szinte szétvetnek a gazdag, talán zsúfolt színek és formák, a nehéz, kövér testek, napfényt árasztó gyümölcsök, virágok, díszek, csillogó tárgyak, egyes vélemények szerint tán nem is szépek. Mindenesetre a művészet legnagyobbjai közt tartjuk számon, a flamand művészetre rányomta bélyegét.

Ugyanakkor Hollandiában hatása nem érzékelhető, a XVII. századi holland festészet szinte külön fejezet a művészet történetében.

Az 1609-ben megalapított holland köztársaság képes volt a spanyol birodalom ellenében győzni. Tengeri flottája Európa legjelentősebbjei közé tartozott, katonái gazdag tengerentúli gyarmatokat szereztek, kereskedőik kézben tartották a piacokat. Hollandia menedéket nyújt a szabadgondolkodású tudósoknak, filozófusoknak. Az emberek félelem nélkül élnek, nyugodtan dolgoznak, szórakoznak, alkotnak.

Témáik a körülöttük látható világ, a természet, az emberi munka, a mulatozás, a gyerekek és persze a vallás is, de lényegesen kisebb arányban, mint a katolikus országokban.

Nincs mód e sok-sok művészt név-szerint emlegetni, így a holland kis mesterek kifejezéssel illethetjük őket. A budapesti Szépművészeti Múzeum is őríz képeikből számosat.

De persze a kicsik mellett nagyok is léteztek. Delft városában Jan Vermeer, akinek témái az előbb említettekkel egyeznek. A festő titkát kutatók a mai napig találgatják miért van olyan erős hatása a művész képein egy kék, vagy sárga színfoltnak? A művész el tudta érni, hogy alkotásai többek legyenek a szokásos életképeknél. Képein a fény áradása hasonlít Van Eyck tábláihoz, s gyöngyházas derengésük a többszáz évvel korábban alkotókéra emlékeztet. Kerüli a heves mozdulatokat, a bonyolult egyensúlyokat, az egykori szentképek otthoni idillekké válnak. Egyszerű enteriörök, szobabelsők közönséges emberei, akik ünnepélyesen olvasnak, festenek, tejet öntenek.

Egészen más utat járt be Frans Hals, a portréfestő. Hosszú életét a gazdag Haarlem városában töltötte, ellentétben a magányosságában alkotó Vermeerrel, igen kedvelte a társaságot, gyakori vendége volt a fogadóknak. Kétes elemek társaságában szórakozva itta magába történeteiket és a látványt, mert gyors ecsetvonásaival le is festette őket, nemcsak külsejüket, de jellemüket is ábrázolva.

Persze a vidám cimborák mellett sok tisztes polgár és feleségeik is portréjára került, de elsősorban csoportképeiről lett híres. Nagy divat volt ekkor ilyet rendelni. Család, céh, egylet akarta így megörökíttetni magát megfelelő alkalmakkor, mint a fényképen a XX. században. Mindenki olyan akart lenni a képen, mint a valóságban, s megkövetelték, hogy egyforma nagyságú hely jusson a vásznon a szereplőknek, kik közül senki ki nem maradhatott. Egyik leghíresebb ilyen műve a Szent György lővészegylet tisztjeinek képe.

A mozgalmas képen ki állva, ki ülve, ki szemből, ki profilból, komolyan vagy vidáman mosolyogva került ábrázolásra. Minden egyes tag szabadon, egyénileg került jellemzésre. Mintha valódiak lennének a ruházatok, a részletek, bár a művész domináló színei az idő előrehaladtával egyre inkább a fekete, fehér és szürke.

Ugyanakkor egy hasonló ábrázolást a megrendelők mégsem fizettek ki az alkotónak. Nemcsak eltérő pozicióban kerültek ábrázolásra az egylet tagjai, de néhányan rajta sincsenek, ugyanakkor egy kislány és egy kakas viszont szerepel, mintha színpadon ágáló komédiások lennének a tisztelt lövészek. S a festményt nem vásárolták meg. Ez az ábrázolás az Éjjeli őrjárat, a világ egyik leghíresebb képe, a művészettörténet egyik legnagyobb alakjának Rembrandt van Rijnnek a keze munkája.

A művész már ifjúkorában is sikeres volt. Leidenben, majd Amszterdamban alkotott. Feleségét Saskiát gyakran festette híres gyűjteményéből származó tárgyakkal különböző kor hőseként, s időnként önmagát is megörökítette. Minden megrendelő ábrázolásánál arra törekedett, hogy a jellemet és a hangulatot tökéletesen megörökítse.

Az Éjjeli őrjárattal azonban valami megváltozott. Nem tartotta be a hagyományos csoportkép semmilyen szabályát, amelyeket Hals mindig tiszteletben tartott. A mű valóban inkább drámai jelenet, mint csoportkép. A művész itt a modellt a kompozíciónak rendelte alá. A kislány az üres helyet tölti ki, míg a dobos részbeni ábrázolása, mintegy lezárja a képet. Az egylet tagjait a fény-árnyék viszonyok sem érdekelték. A kudarc évében meg-alt a művész felesége is, honfitársai elfordulnak művészetétől. Így jövedelme egyre kevesebb lesz, házát, gyűjteményét elárverezik. Tanítványai elhagyják, féltve saját karrierjüket, meghal fia is, az öreg festő Amsterdam szegénynegyedében éldegél haláláig. De mindvégig dolgozik, alkotásait valami belső melegség, jóság és bölcsesség lengi át. A rembrandti arany csillogást egyetlen festő sem tudta utánozni. De ez a fény csillog a szegényes modellek képein is, amelyek kedves olvasmányának, a Bibliának alakjait formázzák. Hirdetve a fény legyőzhetetlen, s maga a jóság. Nincs festő, aki szebben szólna az emberről.