Az Urál előterében, a Volga és a Káma folyók vidékén feküdt a magyarság korábbi hazája. Innen jutottak folyamatos századokon át folyó vándorlások közepette a Kárpát-medencébe. A bővízű folyókkal átszelt, legelőknek alkalmas területeket keresték, és gyakorta találkozott más, magasabb műveltségű népekkel, nemegyszer került uralmuk alá. Kezdetben a szkíták és szarmaták alakították őseink világképét és ezt kifejező művészetüket, majd az onogur bulgárok, végül a kazár birodalom türkjei hatottak rájuk. Jelentős a kazár birodalomból kiváló, a magyarokhoz csatlakozó kabarok törzseinek hatása is, melyek iráni származású nép a rómaiak csoportjai közül kettő is - a kálizok és alánok, utóbbiak magyar neve talán varsányok - híres volt magas kézműves kultúrájáról.

E sokféle hatás ellenére a letelepedő magyarság művészete jól megkülönböztethető a népvándorláskori népek nagy áradatában. Sajnos e művészetet viszonylag egyoldalúan ismerjük, hiszen viszonylag csekélyszámú tárgytól eltekintve szinte kizárólag csak sírleletekre támaszkodhatunk. Ez tovább korlátozza ismereteinket, hiszen csak azt temették el a halottal, amelyre a tükörképszerűen elképzelt túlvilágon szüksége lehetett. A ránk maradt emlékanyag néhány csonttárgy kivételével fém, mivel a nedvességnek ellenállni nem képesek (fa, textil) elporladtak. Külön említhető a szasszanída motívumot felvonultató palmettadíszes soltszentimrei nyereg csontfaragványa, valamint a szabadbattyáni és hajdúdorogi botvéget csontból faragott madárfejei, mely utóbbiak egy kihalóban lévő hitvilág emlékei.

A fémtárgyak közt vas, bronz, elektron, vörösréz éppúgy előfordul, mint az ezüst, vagy ritkán az arany. A fémtárgyak megoszlása azok rangjelző szerepét valószínűsíti. A sírleletek jelentős részének ugyancsak rangjelző szerepet tulajdoníthatunk: elsősorban a tarsolylemezeknek, a veretes, díszített övnek, a női hajat ékesítő korongoknak.

Az előállítás technikája általánosan ismert a sztyeppi népeknél. Az öntés és préselés az igénytelenebb daraboknál tettenérhető míg a domborítás, poncolótő használata a leg-igényesebbek sajátja. Ritka a drágakő foglalás, de hogy ismerték, azt a néhány darabon jelentkező, a követ utánzó fémmegoldásból sejtjük.

Az ismert emlékanyag java része felszerelési tárgy: lószerszám, ruhadísz, fegyver. A női sírokban ritkábban előfordul hajdísz, ékszergyűrű, nyaklánc, karperec, fülbevaló. A férfiak bőrtarsolyát díszítő fém tarsolylemezek a magyarságra rendkívül jellemzőek, mert Kelet-Európában a nálunk ritka veretes tarsolylemezek terjedtek el. (A félnomád népek legfontosabb készségeit ővre akasztott bőrtarsolyban őrízték.)

A tarsolylemezek ábrázolásának tárgyai és stílusa szempontjából két nagy csoportra való különülést figyelhetünk meg. A totemisztikus vallásra visszavezethető állatábrázolás (rakamazi korong) a törzs állatősén keresztül az embert óvó talizmánszerű állatalakok viselését indokolta.

A tarsolylemezkörhöz tartozik az a pompás aranykincslelet is, amelyet Nagyszentmiklóson (Románia) találtak 1799-ben és ma a bécsi Kunsthistorisches Museum dísze. A közel 10 kilónyi 23 aranytárgyat magába foglaló kincs egy nomád törzsfő asztali készlete lehetett (talán Ajtonyé), készíttetője pedig Bojla ispán, akinek nevét szálláshelyének neve a XIV.századig megőrízte. A totemisztikus eredetmondát, a megrendelő győztes vezér tetteit megörökítő lelet jórészben a honfoglalók művészetéhez kapcsolódik.

A másik csoport legtöbbje férfiak viselte ruhadísz, és az övnél is fontosabb rangjelző tarsolylemezen növényi motívumkincs díszlik. Az égig érő életfa és a palmetta finoman rajzolt, domborított, levelei gyakorta aranyozott háttérrel kiemeltek. Ugyanezt a díszítést találjuk a szablyák veretein, a nemezsüveg ezüstcsúcsán, az övvereteken is. Ezek mind az új - egyesek által államvallásnak is nevezett - világnézet jelképei, az égi származású vezető réteg ideológiájának eszközei, melyekkel uralmának megdönthetetlenségét és isteni eredetét bizonyította.

A motívumkincs minden eleme ismert az iráni, bizánci, és a késő szasszanida művészetből, ennek ellenére sajátosan egyediek, csak a honfoglaló magyarság művészetében találhatók meg. Ma már kétségtelen, hogy e művészet itt virágzott ki az új hazában, új gazdasági és társadalmi körülmények közt, amikor egy-egy nemzettségfő udvarhelye környélére telepítette kovácsait, ötvöseit, akik csak neki, ill. udvartartásának dolgoztak.

Az új hazát kereső nép jelentős művészeti hagyományokban gazdag területre érkezett. Leglényegesebb az a monumentális művészeti örökség, amelyet a római birodalom provinciáiban, Pannónia és Dácia nevű tartományaiban volt fellelhető. A korábbi római épít-kezések meghatározó befolyással voltak a magyarság döntéseire. A középkori szállás, majd városalapítások kedvelt helyszínei a volt római települések. Árpád téli szállását Sopianae a mai Pécs, Kurszán szálláshelyét Aquvincum, a mai Óbuda biztosította. Ugyanakkor a provinciák romjai inkább kőbányaként szolgálnak, római formák és képek kevéssé nyernek elfogadást.

Az államalapításkori művészet templomokban, kolostorokban, várakban, a kőfaragás és egyes iparművészetek emlékeiben tettenérhető. Mindebből korunkra vajmi kevés maradt meg. Egyetlen István király korabeli székesegyház alapfalait sem ismerjük teljesen. A székesfehérvári bazilikát ismerjük a legjobban későbbi közjogi szerepe és különleges egyházi kiváltságai miatt. István az Árpád-háziak családi templomának szánta, kivéve a veszprémi püspök fennhatósága alól, előbb esztergomi érsek, majd közvetlenül a pápa alá tartozott. Itt állt a király trónszéke, itt őrízték a koronázási kincseket és ide temették a királyt 1038-ban, a még el nem készült templomot előbb felszentelve. Háromhajós, pilléres bazilika volt, főhajója nagy, félköríves apszissal zárult, míg mellékhajói négyzetesen. Ez az alaprajz erősen emlékeztet a ravennai bazilikákra, azok rokona lehet. E formát követte Tarnaszentmárián egy templommal és fejlesztette tovább Feldebrőn a király után a rangsor élén álló Aba Sámuel is, aki utóbbi helyen építtetett öthajós, altemplommal gazdagított épületet. Mindkét temploma viszonylag egyediek, magányosan, követők nélkül állnak. Terveik, alaprajzuk örmény, vagy grúz mintákhoz hasonlíthatóak.

A kolostorok vonatkozásában csak a pannonhalmi és a pécsváradi említhető ebből az időből, talán még a tihanyi apátság csatlakoztató hozzájuk, amelyet 1055-ben alapítottak. Ez építményekben szerencsénkre még ma is meggyőződhetünk a közel ezeréves építészeti törekvésekről, hiszen végigsétálhatunk bennük. A korabeli hasonló épületek, amelyekről írásos források is tudósítanak megsemmisültek.

A várak építését az ispáni székhelyek védelmének erősítése igényelte, azaz államszervezési ok. E székhelyeket általában földvárakba telepítették, az erődítést vesszőfonatos karók sáncai védték. Csak Sopronban találunk más megoldást, ahol a római városfal mellé égetett agyagsáncot emeltek. Ez a vörös színű sáncmaradvány másutt is megfigyelhető (Erdély, Dunántúl). Egyedül Esztergomban ismerünk kváderkövekből rakott várfalat valószínűen Géza és István alatt építetten.

A kőfaragványokból teljesebb képet lehet kikövetkeztetni. Két csoport rajzolódik ki határozottan. Az elsőnek István király szarkofágja áll középpontjában. A rajta látszó szalagfonat már a zalavári monostor motívumai közt is feltűnik, amelynek felszentelési dátuma 1019. Két vékonyabb szalag kísér egy erőteljesebben kidomborodót és a fonatok mezőket kialakítva virágokat, állatot kereteznek. István székesfehérvári szarkofágját egy római szarkofágból faragták át, s új, uralkodóra utaló jelképrendszer (rózsa, életfa) került a szagok közé. Egyedülálló rövid oldalánaj domborműve, amelyen a halott lelkét csecsemő formájában viszi a mennybe egy angyal. Ez utóbbi ritka bizánci motívumhoz hasonló.