Biztosan hallották már, hogy e korszakot sokszor illették a következő jelzővel.”sötét középkor”. Ma már tudjuk ez több szempontból is indokoltnak látszott. Részben a barbár társadalmi történések, részben pedig az 535-tájt az egész földre globális homályt bocsátó vulkánkitörések hatása kegyetlen eredményeként.

Ezidőtájt az időszámításunkat követő negyedik évszázad végén lódultak meg a népvándorlás tömegei, 476-ban bomlott fel a Nyugat-római Birodalom. E dátumok jelzik a történelmi határköveket az antik világ, valamint a középkor között, ugyanakkor a művészetek terén nem lehet ilyen szigorú az elhatárolás. Erre legélőbb példa az ókeresztény bazilika stílusa, amely évszázadokkal lépi át e határt. Az apszissal záródó hosszhajók rendszere még évezreden szolgál kiindulópontként a templomépítés számára.

 

Az ókeresztény művészet folyamatosan alakul a századok során. E módosulások nem hirtelen változásokat, hanem folyamatos, zökkenőmentes átmeneteket jelentenek, ahogy a román, majd a gót stílus átveszi a korábbi szerepét. Mindegyik magában hordja a múltat, ad át örökséget a jövőnek. Nem új formanyelv jelentkezik tehát a középkorral, hanem ez az időszak egy folyamatot jelöl, amely lassanként a változások sorát érleli meg. A középkorban inkább az északi népek művészeti felfogása kerül előtérbe a déliekével szemben - a gótika is teljesen észak szülötte – így érthető, hogy az emberi test kultusza a festészetben és a szobrászatban sokáig alárendelt szerepet játszott a klasszikus művészetben betöl-tötthöz képest.

A román és gótikus stílus tölt be vezető, egyetemes szerepet egészen a XV. század elejéig Európában.

 

A népvándorlás sok régit söpör el, a germán népek feudális államai jönnek létre, a latinból új nyelvek sarjadnak, nagyra fejlődik a pápaság, a keresztény hittérités nagy volumenű építkezésekkel jár együtt. Mindezen történések jelentékenyen hatnak a középkori művészetfelfogásra. Az antik gondolkodásmódot kiszoritja a keresztény dogmatika, a művelődés minden viszonylatában a teológiáé a döntő szó, melyet papság és a kolostori élet képviselői, valamint a világi területen a lovagság képvisel.

 

Román kori művészetnek (romanika) nevezzük a nyugat-európai országok XI. és XII. századi műalkotásainak együttesét. Ezt a két évszázadot 1818-ban két normandiai archeológus nevezte el, ám Arcisse de Caumont hozta divatba. Területei a Nyugat-római Birodalom részei: Itália, Gallia, spanyol területek, Rajna menti német területek, Britannia egyes részei.

Legjellegzetesebb alkotása a templom, (Bélapátfalva) de szigorú egyöntetűségről nem beszélhetünk. Túlnyomó részüket jellemzi a hosszhajós rendszer, amely az ókeresztény bazilikától átvett örökség. A tűzveszélyes fagerenda-menyezet azonban már kivétel számba megy felváltja a kő-, vagy téglaboltozat, mely rendszerint keresztboltozat. A római és keleti építészettől eltanult forma legcélszerűbben négyzetes alaprajz fölé szerkeszthető, ez okból a mesterek négyzetekre osztják a főhajót, a mellékhajók keskenyebbek, félszélességűek, a kereszthajó hasonló a főhajóhoz és az apszis elé is beiktatnak egy újabb szakaszt a megnövekedett papság számára, s az apszis alá kerül a boltozott kripta.

A főhajó rendszerint jóval magasabb, mint a mellékhajók, a kettőt pillérek és oszlopok választják el, és az ezeken pihenő félkörű íveken magaslik a gádorfal, amelybe az ablakokat vágják.

Északon új járuléka a templomstilusnak a torony, amelyet helyenként  egyesítenek a templomtesttel, és karcsú, piramisalakú süveggel fednek le, vagy különálló harangtornyot építenek(campanile)..

Rendszerint két, ritkábban négy torony magaslik a nagyobb templomok sarkain.

Az új formanyelv egyik jellemzője a félkörív. Ez adja a nyílások felső lezárását, a pillérek, oszlopok íveit, félkörös árkádok díszítik a homlokzatot, de nem ismeretlen a csúcsív, közösítőív alkalmazása sem.

 

A múlttal szemben jelentős eltérést mutat az oszlop. Ahol előfordulnak a római romok, azokból szedték ki az oszlopokat, ez azonban ritkább és nem jellemző. Rendszerint tömzsi, alacsony, sima törzsű oszlopokat faragnak, amelyek feje csak emlékeztet a rómaiak oszlopfőire, díszítőelemei messze eltérnek azokétől. Sem arányaiban, sem díszeiben nem egységes a román stílusú oszlop.

Ha szerkezeti szerepe nincs és pusztán díszítő célú igen megvékonyodik, gyakran csavarodott ikeroszlop formát ölt. A homlokzat az emlékek túlnyomó részén a zavaros korszakhoz hűen bástyaszerűen vaskos. Többnyire csak a főbejáratot díszítik.

Mindezek általános vonások, hol együttesen, hol csak részben jelentkeznek a stílus különböző korszakaiban, vagy a földrajzi területtől függően. Délen a harangtorony és templomtest egybeépítésére nem volt ok, és külön kerül kialakításra a keresztelőkápolna is. Maga a templom külseje sem védműszerű délen, legszebb példa a Pisa városa által épített székesegyház. Alaprajza latin kereszt, főhajóját lapos mennyezet, mellékhajóit keresztboltozatok fedik, a fő- és kereszthajó találkozása felett hatalmas kupola emelkedik, amelyet csúcsívek támasztanak, oszlopfői részben korinthosziak – különféle rendszerek egyesülnek nagyszerű egésszé. Keleti emlék a falazás színessége, a főhomlokzat négy emeletét sűrű, apró árkádok ékesítik, áttört díszeik könnyeddé teszik a homlokzat felső részét. Ilyen áttört a harangtorony hengeres teste is, amely a talajsüppedés következtében nyerte el világhírét.

 

Magyarországon a számos templom állt, melyek építésénél szerzetesrendek serénykedtek. A bencéseké a jáki templom, amelyet a XIII. század első harmadában emeltek, de építés közben megváltoztatott terv szerint csúcsíves elemekkel megtűzdelve fejeztek be. Nagy erejű tagozatai, dús, szobroktól ékes kapuzata legszebb idevágó emlékünkké avatja. Körülbelül ebből az időből való a lébényi templom is, szintén sok román elemmel. A ciszterciták Franciaországból áthozták stílusuk jegyeit is, az egyenes záródású apszist, a torony mellőzését, stb.

A harmadik tevékenyen épitkező rend a premontrei, jelesebb templomai közül az ócsai templom válik ki, sok csúcsíves elemével. A zsámbéki, ma romban álló templom szerkezete már gótikus, de kiképzésén sok román stílusú forma uralkodik.

A királyok és főnemes családok építette templomok nagy száma mellett még jelentéktelen a városi közösségek templomépítése. Ez csak az urbanizációs folyamat fejlődésével válik erőteljesebbé.

A királyi templomépítések egyike csak az ásatások nyomán került felszínre: ez az esztergomi várkápolna, amelynek román stílusú maradványai, remek boltozata, szépen faragott kapuzata francia mesterekre vall.

 

A gazdag és igen változatosan megvalósuló formanyelv nem marad csupán a templomok kizárólagos ékessége, átterjed más rendeltetésű épületekre is. Elsősorban kolostorokra, mert ez elsősorban a korszakban mindenféle tudomány és művészet iskolája, műhelye, betegek kórháza, szegények menhelye, levéltár, stb.

Kolostorokban szerzetesek éltek, akik nem azonosak egyértelműen a papokkal. Kultúraközvetítő hatásuk jelentős: iskolákat tartottak fent, ápolták a kisművészeteket.

Egy közösség életében elengedhetetlenül fontosak a szabályok. Szent Jeromos nevéhez fűződik az írott szabályok (regulák) lefektetése a 400-as években. A szabályokat latinra fordították, ezzel megindultak a latin fordítások (Latin Biblia). A szerzetesség szabad utat nyert nyugatra e nyelv segítségével.

Szent Benedek az európai szerzetesség terjesztésében játszott fontos szerepet. Az általa 528/529-ben Monte Cassinóban alapított bencés rend volt az első (és kb. 1100-ig az egyetlen) nyugati szerzetesrend. Regulája praktikus, gyakorlatias, humánus. Szabályozta az öltözködést, étkezést, az istentisztelet idejét. “Ora et labora!” – Imádkozzál és dolgozzál!

Egy kolostor szerkezete: templom, sekrestye (kisebb-nagyobb terem v. szoba a templom szentélye mellett, amelyben a miséhez szükséges ruhákat és egyéb eszközöket tartják), iskola,kerengő (négyszögletes kertudvart árkádokkal), dormitórium (hálóhely), éléstár, konyha, refektórium (közös ebédlőhely), műhelyek, zöldséges, gyümölcsös és gyógynövényes kert, vendégek háza.

 

A világi építkezések közül rendkívül kevés élte túl a századok pusztítását, azok is szinte kivétel nélkül romos, vagy átépített állapotban. Egyes fejedelmi paloták, várak, vagy városházák, céhközpontok maradványai ezek.

 

 

A román stílust időben a gótikus stílus követte. Az európai középkor XII-XV. százada között, időben a második, szemléletben viszont az első korszaka. Giorgio Vasari a XVI. században nevezte el ezt a kor, mert számára a középkor művészete barbár volt. Tehát a stílus a barbár gót nép művészetét jelöli.

A két stílus közt oly sok az átmenet, hogy elkülönítésük a gótika korai korszakában csak önkényes lehetne. De nincs is rá szükség. A művészet állandóan változik és nem ismer normatív stílusmintákat. Eleinte feltűnő módon keverednek, szervesen egybeolvadnak, később lassú elkülönülés útján a közös vonások száma egyre apad.

A chartres-i székesegyháztól jelenik meg a gótikus pillérköteg (1130-tól).Párizs világhírű székesegyháza a Notre- Dame (1163-tól) mindenütt csúcsíves, de az ablakokból még hiányzik a jellemző kőrács (mérmű), belsejében pedig nem pillérköteg, hanem oszlop a tartóelem. Részben ugyan ilyenek a tartóelemek a laoni székesegyházban (1174-1226), az ablakok hol félköríves, hol csúcsíves záródásúak, de a kőrács itt is hiányzik.

E néhány példa a francia gótika leghatalmasabb alkotásai közé tartozik, de mint láttuk kapcsolatot mutatnak, legalább egyes részeikben a román stílussal.

A csúcsíves ajtó- és ablakkiképzés szintén jegye a gótikának, de erre is találunk példát a román stilusú emlékek körében. A pillérköteg fontos sajátsága a gótikának, bár elszigetelt példák a román stílben épült templomoknál is akadnak. A csúcsíves boltozat is előfordul egyes régi román stílusú templomokban is.

Szinte úgy tűnik, mintha a gótika jegyeit már korábban megszerkesztették volna, csak az hiányzott, hogy eggyé forrasztassanak. Ez meg is történik, méghozzá következetesen és szervesen,  az így kialakuló templom eltávolodik egykori elődjétől. Bátran mondhatjuk, hogy a gótikus stílus önfejlődés során alakult ki.

Az alaprajz függetlenedik a négyszögű, szakaszos beosztástól. A mellékhajó is felszabadul szélessége kötöttségétől. A kereszthajó a helyét változtathatja. Ez a szabadság és füg-getlenség azért lehetséges, mert már nem félkörös keresztboltozatok fedik a tereket, és a csúcsíves boltozat bármely alaprajzon megszerkeszthető. Így eltűnnek a román stílus óriási súlyú boltozatai, a csúcsíves boltozat bordái legfelül közös zárókőben egyesülnek, s mintegy tartóvázzá alakulnak. A közbenső részeket könnyű falazással lehet kitölteni. Az építészek felismervén a bordarendszer, a váz döntő fontosságát, erre építették egész szerkezeti elgondolásukat. A támasztóelem a levezetett ívbordát szolgálja, amely a pillérkötegben jut a talapzatig, egyes esetekben pillérfejben megtörve. Így a pillérkötegen megszámlálható az általa tartott ívbordák száma. Bár jelentősen csökkent a boltozat súlya, újabb probléma keletkezett, a tartók szétfeszítése. E veszedelmet kívülről hozzá- vagy közelébe épített támpillérekkel, támívekkel hárították el, így a belső terek tágasabbá, légiesebbé válhattak. Ezzel rájöttek, hogy minden terhelést levezethetnek a támasztóíveken, és a fal tulajdonképpen felesleges. Kivették hát a falat is és a támasztópillérek közti űrt hatalmas ablakokkal töltötték ki, melyek a kor pompás üvegfestményeitől voltak ékesek (rózsaablakok). E csúcsíves záródású ablakok jellemző díszt kaptak kőrácsaiktól.

Mint a román stílusú templomon itt is a nyugati főhomlokzat kiképzésére fordították a főhangsúlyt. A bejárónál, vagy annak kétoldalán hatalmas karcsú – sokszor befejezetlen – tornyok emelkednek, amelyek élét sűrű levélcsomók szegélyezik.

Az emeleteket – a korai korszakban – vízszintes párkányok, csúcsíves árkádsorok választották el egymástól, amelyek a temérdek, függőleges, magasba szökő formát ellensúlyozták. Később e vízszintes elemek egyre jobban hiányoznak, szinte korlátlanná válik a felfelé törő, felszökő tagozatok sora.

A gótika ebben a formájában már nem emlékeztet ősére, a román stílusra. Szülőföldje Észak-Franciaország, onnan terjedt szét Európa szerte egészen a Keleti-Kárpátokig. Megjelennek a zarándoktemplomok is, melyek új szerkezeti elemekkel bővülnek: szentélykörüljárós kápolnakoszorús szerkezet lesz jellemző. A kápolnakoszorúkban egyszerre több szertartás is folyhatott. A zarándoklatok a cluny-i bencésektől indult el, ezek a középkor mozgalmai. A hívők kiemelkedő szentek ereklyéihez, templomaihoz zarándokoltak lelki késztetésből és kényszerből (önként vállalt vezeklés, száműzetés, krisztusi példa követése, bűnöktől való megszabadulás, a betegek gyógyulást reméltek).

Nagyszabású mesterművek sora maradt fent a gótiából, amelyek közül kiemelkedik a chartres-i, amiens-i, reims-i székesegyház és a párizsi Notre-Dame, melyeket a stílus legnagyobbszerű alkotásainak tekintenek. Persze tudnunk kell, hogy ez épületeken nemzedékeken keresztül dolgoztak a mesterek, egyesek csak évszázadok alatt fejeződtek be.

A híres bécsi Szent István templom kezdetben még román stílusú építéséből (1141) fejlődött gótikusba, majd a XV. századból tulajdonképp befejezetlenül maradt fenn napjainkra.

A különböző nemzetek, olaszok, angolok, spanyolok, mind saját nemzeti építészeti hagyományaikat is ráaggatták a stílusra. Angliában sokhelyütt megtartották a fából ácsolt mennyezetet, Olaszországban változatlanul campanile, azaz külön harangtorony épül és megtartják az önálló keresztelőkápolna épületét is. Az olaszok elég gyakran nem boltozzák a főhajókat, így a templomból közvetlenül a nyílt fedélszékbe lehet látni.

 

Magyarországon korán köszöntött be a gótika, legtöbb emléke azonban áldozatul esett a történelem viharainak. A legtöbb emlék Sopronban maradt meg, a régi ferencesrendiek temploma, s részben a Szent Mihály plébánia-templom. Az azonos nevű kolozsvári templom a maga egészében fejlett példája a gótikus csarnoktemplomnak, és gótikus a brassói „fekete templom” szintén a korszak végéről.

 

A gótika templomai elsősorban belülről érnek el különleges hatást. A szinte határtalanul égbe törő érzés kőből faragott páratlan emlékei, mintha mentesülnének minden tehertől, semmi földi súly nem látszik rájuk nehezedni. Az ember a tekintetét a túlvilágra fordította.

Megtestesül bennük a polgárság becsvágya is, hogy az ő városukban is ilyen katedrális álljon. Kőműves és kőfaragócéhek virulnak fel, de ha a dómok építőmesterei után kutatnánk, nem jutnánk messzire. Ha a nevek elérhetők is beleolvadnak a teljesítmény hatalmas együttesébe, amely sokszor évszázadokon keresztül folyt. Változik azonban a társadalmi helyzete a művészeknek, hiszen a megrendelő neve mellett már megjelenik a művész neve is. Ez főleg a szobrászatban és festészetben kerül előtérbe.

A XIII. században Aquinói Szent Tamás támasztott követelményeket a művészettel szemben. A fogalmazás legyen világos (klaritas = világosság), a művészi munka a teljesség érzetét keltse (integritas = teljesség), az összkép legyen harmonikus (consonantia = harmónia) a néző számára. A hármas kritérium nem hal ki a gótikában, a reneszánszban tovább fog élni.

 

Bár a templomokban jelentkezett igazán a gótika üzenete, nem kevés világi művészi értéket is hátrahagyott számunkra.

Elsőként említhetném a tengerparti sziklára épitett apátságot, Mont Saint Michelt, amelyet dagálykor mindig szigetté tesz a tenger, és a letűnt lovagvilág emlékének hat. Vagy a londoni Westminster Hall, amelyben ma az angol parlament is működik. Az összes olasz fennmaradt városköztársasági palota közül a leghíresebb a Doge-palota (Palazzo Ducale), amelyet egy évszázadon keresztül építettek. Alsó fele végig áttört művű nyílt csarnok, felső része falait nagy csúcsíves ablakok törik át. Velence palotái közül az egyik leghíresebb a Ca’d’Oro, amelynek homlokzata csipkeszerűen oszlik fel nyílt loggiákká (folyosó). Hatását növelik a felfelé könnyebbedő tagozatok és az emeleten belül is eltérő kiképzésű nyílások harmóniája. Magyarországon a Mátyás templomra vagyunk büszkék.

A középkori festészet két művészi technika sorsáról döntött. A mozaik napját leáldoztatta, míg az üvegfestészetét felvirágoztatta. Előbbi Itáliában még a hagyományok alapján szerepel, de északabbra csak a padló díszítésére szorítkozik. A templom színes képdíszeit a festmények, a fal alsó részeire aggatott szőnyegek, az ablakkeretekben ragyogó üvegképek, és itt-ott már az oltárok táblaképei veszik át, bár valamennyiből viszonylag kevés emlék maradt az utókorra. Ezek közöl a falfestmények száma a legnagyobb, bibliai és teologiai vonatkozású valamennyi. Egyszínű síkra, vagy ornamentális (növényi) háttér elé kerülnek az alakok, a tér éreztetése ismeretlen. A szabad természetnek, a tájnak nem jut szerep, csak ahol elkerülhetetlenül szükséges ott jelenik meg egy-egy fa, vagy épület, minden távlat nélkül. Az alakokat fekete körvonal fogja körül, legfontosabb részleteiket is vonalak jelölik. Az árnyék és a fény ismeretlen. A testek síkban maradnak, arányaik sem mindig természetesek. Az erős taglejtés szinte az egyetlen eszköz valamely cselekedet, vagy érzés, lelkiállapot tolmácsolásánál. A távlat, háttér, fény-árnyék elejtésével a síkdíszítmény stílusához közelít, szervesen és harmonikusan díszíti a falsíkot. A tőmondatok erejével és naív világosságával, egyértelműségével mondja el a szent könyvek tanításait. Biblia Pauperum (a szegények Bibliája): a templomok falain, oszlopfőin, kapubélletein szereplő domborművek, szobrok az írni, olvasni nem tudóknak nyújtottak segítséget, hogy megérték a Biblia egyes történeteit.

A kopár egyszerűség minden földi hivalkodástól mentessé teszi a festészetet, amely egy eszközzé válik a nagy egyházi együttesben. Még a szép természetet is az ördög csábitásának tekintik, bár épp e korból indul Assziszi Szent Ferenc tanítása, akinek hatása alatt az emberek optimista lélekkel fordulnak majd a természet felé. Legjelentősebbek talán a Franciaországban és Spanyolországban ránk maradt falfestmények.

 

Franciaországban indul hódító útjára az üvegfestészet. Maga a technika már az V. századtól ismert, valószínűleg az ablakok beüvegezéséből alakult ki. Eleinte mozaikszerűen rakták egymástól ólompánttal elválasztott helyekre a különböző színű lapokat. Az üvegmozaikból alakulhatott ki a szőnyegszerű minták helyett a szentek és bibliai hősök képével díszített fényáteresztő felület. Sajnos csak véletlenül maradtak meg e ránk hagyott ereklyék. A díszítő szándék itt az anyag tulajdonságaival kedvezően találkozva gyönyörű színhatást eredményez, s hasonlóságként a falfestményhez: az alakok festményeken tapasztalt fekete keretét az ólompánt adja. Az üvegfestés annyiban festés, hogy pl. az arcformájú rózsaszín üveglapra fekete vasoxid festékkel festették fel az arcvonásokat. Kezdetben csak a legfontosabb részletekre szorítkozott, nem adva térmélységet, domorodást, távlatot sem. Észak-Franciaországban virágzik fel a gótikus üvegfestészet: bővül a színskála, sárga színnel gyarapodik, amely egyre uralkodóbbá válik, erőteljesebb a ráfestés, és erősebben lendül az alakok mozdulata is. A román stílusbéli kötöttség meglazul, nem mindig előnyére.

A XIII-XIV. században gazdagodnak, szaporodnak a festészeti munkák, s megjelenik az első nagy művészegyéniség Itáliában kiemelkedve társai közül: Giotto di Bondone. Mestere a hagyomány szerint Cimabue, aki bizáncias festészetéről ismerünk.

Giotto Padovában és Firenzében alkot kiemelkedőt. Giotto elsősorban falfestő, stílusa hamnonizál a feladattal. A térnyitás ugyan kezdetleges, egyenletes kék, vagy stilizált hegy, épületrész jelenik meg háttérként, de nem ez a lényeg, hanem szereplői cselekvése, élete, oly megvilágosultan, amelyre eddig nem volt példa. Drámák és érzelmek hősei jelennek meg – az árnyalástól háromdimenziós testet öltve, a részleteket szinte nélkülözve, akiket taglejtéseikből, kiállásukból, mozdulataikból ismerünk meg. Csak nagy vonalak, formák, világos színfoltok minden cicoma nélkül. Megjelenésével az Európai festészet súlypontja Itáliába billen át, és a reneszánsz megjelenéséig ő áll egyedül (egyik ismert műve a Pünkösd című festmény).

 

Magyarországon a XV. századig hasonló dekoratív stílusvonalakat mutat a falfestészet, mint korábban nyugaton – fekete körvonal, fény-árnyék, plasztika hiánya, helyenként szimmetria - , majd Kolozsvári Tamás, M.S. mester (Jézus születése) és Báti mester alkotásai említhetők, amelyek az óriás mellett kitűnő hazai képviselői a késő gótikus festészetnek. Műveik többnyire szárnyasoltárokon maradtak ránk (.