ÓKERESZTÉNY MŰVÉSZET ÉS BIZÁNC
A kereszténység új arculatot adott Európának. Egyenlőséget és boldogságot hirdetett a túlvilágon, elsősorban tehát az élet hajótöröttjei fordultak feléje, akik a római birodalom perifériáin éltek.
A római birodalom mintegy 300 évig politikai okokból üldözte őket, ekkor a földalatti katakombákba kényszerül-tek, templomépítésre nem gondolhattak. Ez időszakból csak a sírok egyszerű vé-sett jelei jelenthetnek művészi ihletésű emlékeket: galamb csőrében az olajággal, Jónás, ahogy a cethal kiveti, stb. Ez emlékeknél nem az ábrázolás a lényeges, hanem annak rejtett tartalma, amelyek a keresztény művészet szimbolizmusának csíráit rejtik.
A katakombák tágabb belső tereiben az egykorú római szobafestő stílus többnyire szegényes, vagy gyakorlott kézből eredő változataival találkozhatunk a szimbolikus alakok ábrázolásában. Hasonló munkák hazánkban is fennmaradtak Pécsett.
Építészeti és szobrászati emlékekről tehát ez első három században nemigen beszélhetünk. Mindazonáltal néhány emlék említésre méltó a Nagy Konstantin előtti időkből is. Ilyen a Jó Pásztor alakja szobor, dombormű és freskó formájában is, amely ugyan régi görög motívum, de a kereszténység beleértelmezte a maga erkölcsi igazságait. E megmaradt ábrázolások Krisztus küldetését szemléltetik, így a tartalom mellett másodrendűvé vált az ábrázolás. A domborműveken gyakran kap helyet a pogány világ egy-egy jelenete vagy alakja is, de új szimbólumként keresztény értelmet magyaráznak bele. Orpheus, aki az alvilágból visszatér többé nem pogány lantos, hanem a feltámadás jelképe. Úgyanígy értelmezik Jónás kalandját is a cethallal.
Bár az alkotások már a keresztény művé-szek kezéből kerülnek ki, sok vonásuk megegyezik a római stílussal: a kompo-zíció zsúfolt, az alapot elborítják az ala-kok, az erős domborítás miatt jelentős fény-árnyék hatást kiváltva.
A szenvedések kora Konstantin türelmi rendeletével (Milánói Ediktum) 313-ban ért véget, amely államvallássá tette a kereszténységet. Nagyszerű templomok sokasága kezd épülni Keleten és Nyugaton egyaránt - amelyben mindkét fővárosában Rómában és Bizáncban a császár is jó példával élenjár -, falaikat dúsan aranyozott ábrázolások borítják. Ugyanakkor egységes stílusú keresztény templomról még jó fél évezreden keresztül nem beszélhetünk. Oly sokféle a téralakítás, a födés módja, hogy csak a képzelet gazdagságát tisztelhetjük.
Alexandria, Jeruzsálem, Szíria, Örményország, Bizánc és Róma mesterei, földrajzi, kultúrális különbségek eredményezik e rendkívüli sokféleséget. Egységesség a hellenizmusból, valamint a római hatalomgyakorlásból adódik. A mesterek jönnek-mennek, kicserélik tapasztalataikat, hozzák-viszik az építési formákat. A nagy változatosság közepette nem állapítható meg biztosan e templomtípusok igazi szülőhazája.
391-ben adta ki Theodosius császár rendeletét, hogy zárjanak be minden pogány templomot, amelyek az akkor már államvallássá tett kereszténységtől eltérő gondolkodás színterei voltak. Az alexandriai keresztények hátuk mögött tudva az uralkodó támogatását földig rombolták a város ősi szent helyeit, majd egész Egyiptom területén is kifejtették borzalmas cselekedeteiket. 415-ben már tudósokat mészároltak le, és végül a Museion, a híres, ötszázezer kötetes, alexandriai könyvtár esett áldozatul utoljára, amelyet felgyújtottak. Ez volt az emberiség civilizációs fejlődése ellen elkövetett legnagyobb bűntett. A veszteség, mai ismereteink szerint is mérhetetlen.
Az ókeresztény templom elsősorban abban különbözik a korábbiaktól, hogy nem az istenség lakóháza, hanem a hitközség gyülekezőhelye. A közösség tagjai együttesen vannak jelen, hogy meghallgassák az igék tanításait, hogy áldozva magukhoz vegyék a megszentelt kenyeret és bort. E cél szabja meg a térelosztás kereteit az építész számára. Helyet kell teremteni az oltár (szentségkiszolgáltatás), a papság és a sokaság számára. A megoldások sokfélék, melyek közül kettő érdemel kiemelt figyelmet. A római építészet alkotásai közt találták a példát: a bazili-kát, amely korábban törvénykezés helye volt, ahol adás-vételi ügyeket is lebonyolítottak.
Az ókeresztény bazilika lényeges része a hosszú négyszög alakú főhajó, amelyben a hívők helyezkednek el és a hozzá csatlakozó félkör alakú apszis, amelyben az oltár áll körülötte a papság székeivel. Ez a kiindulási alap igen sokféleképpen valósult meg. A nagyobb bazilikákban két vagy négy pillérsor osztja mellékhajókra a teret, kereszthajót illeszt az apszis és a hajók közé, előcsarnokot a bejárathoz, keleten kettőt is. Utóbbinál pillérsorokkal övezett udvar, közepén tisztálkodásra szolgáló medence egészíti ki az épületet.
A építmény elemei a hellenizmus és Róma szertárából adódnak: fal, pillér, oszlop, gerenda, ív, félkupola, esetleg kereszt és dongaboltozat. A főhajó és ke-reszthajó találkozásánál hatalmas félkör-ívű diadalív épül ki. Az oltár alatti helyiség (kripta) a szent, vagy vértanú földi maradványait rejti. Később a mellékhajók felett árkádos karzatot (emporium) emeltek.
A római keresztény bazilika nem ismeri a tornyot. A harang, amely istentiszteletre, vagy temetésre hív, különálló toronyban (campanile: harangtorony) kerül felfüggesztésre, és hasonlóképp különálló, csaknem mindig centrális alaprajzú, kupolával fedett kis épület szolgálta a keresztelőkápolna (battisztérium) céljait.
A Nyugaton leginkább elterjedt ókeresztény templom a hosszúhajós bazilika. De nem az egyetlen típus, mert magában Rómában is akadunk centrális alaprajzú templomokra.
Nagy Konstantin 330-ban Bizáncba (Büzantion) helyezte át székhelyét, s csakhamar ez a város lett a birodalom központja (az egykori Konstantinápoly, a mai Isztambul), az volt 1453-ig, amikor a törökök elfoglalták.
Az új székvárosban emelt seregnyi épület szerkezete és formanyelve azonban eltér az antik Róma művészi arculatától.
Bizánc igen közel fekszik Ázsiához, az önnállóan kialakult bizánci művészet is a keleti hatásokkal telített. Úgy tűnik, hogy az építészetben korán érvényesültek a kisázsiai mesterek új szerkezeti vívmányai. A hosszhajós templom helyett itt a centrális, kupolás istentiszteleti épület kerül előtérbe, vagy egyesíti annak tulajdonságait a hosszhajós templommal.
A konstantinápolyi Hagia Sophia (Szent Bölcsesség) székesegyház az utóbbinak páratlanul nagyszabású emléke. 537-ben Justiniánus császár ideje alatt fejezték be. A hatalmas épület magva a négy pilléren nyugvó, 50 méter magas kupolával fedett központi tér, amelyet egy-egy félkupola által borított tér bővít. Ehhez ismét kisebb félkupolákkal fedett terek csatlakoznak. A tartópilléreket a kupolákkal óriási félkörű ívek kötik össze. Az átmenetet köztük a gömbháromszögek (csegely) közvetítik. Aranylapú mozaikképek borítják a falsíkokat, kupolákat.
Az új szerkezet, az új téralakítás rendszere által határolt ritmikusan emelkedő-eső tér szinte páratlan példája az építészet egész történetének. Nem csoda, hogy előképpé vált és sokfelé – legtöbbször egyszerűsített kiadásban – követték építőinek alapgondolatát évszázadok során át.
A részletformák alakítási módját a nagyszámú ránkmaradt építészeti emléken eléggé jellemzi az oszlopfők átalakulása.
A kiindulási alap leggyakrabban a régi görög korinthoszi oszlopfő. De míg a görög mesterek kezében ez volt a legplasztikusabb, Bizáncban épp ezt a tulajdonságát veszti el.
Kiálló hajtékait hozzálapítják az oszlopfő kosár alakú magvához, gyengén duzzadó vonalai élesekké, keménnyé válnak. Síkdíszítmény szerű köpennyé alakul az oszlopfő körül, hasonlóan a Bizánc által gyártott csodaszép, mintás selyemszövetekhez. A síkdíszítmény amúgy jellemzővé válik az építészet egyéb díszítő elemein is.
A bizánci építészet korán kihatott Itália némely részére, legfőképp Ravennára, Dél-Itáliára, Sziciliára, később Velencére is.
Az V.-VI. században Ravenna az utolsó római császárok székhelye. Viszonylag rövid virágkoráról szép emlékek tanús-kodnak. A San Apollinare templomok bazilika stílusban épültek, amelyek kialakításába keleti elemek vegyültek (mozaikdísz, oszlopfők vállkövei, stb).
A San Vitale viszont centrális templom, magva egyenlő szárú görög kereszt.
Valamennyiben a Kelet és a Nyugat templomalakító gondolatainak kereszteződését láthatjuk.
Politikai és kereskedelmi összeköttetései útján vette át Velence, a gyors fejlődés-nek indult lagunaváros, a bizánci művé-szet pompáját.
Szent Márk temploma ugyan a XI. században egyszerű téglaépítménynek indult – görög kereszt alapú alaprajzon – de a XIII. században már hatalmas köztársaság színes márványköntösbe öltöztette homlokzatát, s újabb díszekkel is tetézték. Öt kupolája uralkodóan irányítja a térhatást, amelynek nyugodtságát a falhoz stilizált mozaikok is fokozzák.
A két stílus lassanként földrajzilag is kettévált. Döntően hatott erre, hogy az odáig mégiscsak egységes kereszténység keleti és nyugati egyházra szakadt külön központtal, rítussal és szervezettel. A keleti a Balkánra, Oroszországra, Ör-ményországra terjed ki, fejlődése lelassul.
A nyugati vonal építészetében gyors egymásutánban hozza létre a román, gót, reneszánsz stílusokat, amelyeket a Kelet nem ismer, nem alkalmaz. A határvonal Magyarország keleti és déli határa, ahol földrajzilag is jól elkülönül a bizánci művészettől a gyorsan fejlődő és változó európai művészet.
A Nagy Konstantin döntése nyomán egyre szaporábban épülő templomok festészeti díszei fejezik ki legközvetlenebbül az új vallási érzületet. A legfontosabb technika a mozaik, amelynek kőnyelvében nem érezzük az ecset egyénítő kézjegyeit. A mozaik kis lapocskákból összerakott kép. Már Mezopotámiában is alkalmazták. A görögök geometrikus padlómozaikjaikhoz a kövek mellett már színes üveget is alkalmaztak. Az ókeresztény falmozaikok színes üvegből készültek. Bizáncban drágaköveket és gyöngyöket is használtak. A mozaik anyaga: színes kő üveg- vagy kerámia darabkák. Időálló technika. A szín elsőrendű fontosságú. A képet alkotó ezernyi kis kocka a mozaikfelületnek sajátos vibráló életet ad. Az apró színfoltok külön-külön és együttesen érvényesülő optikai hatása sajátságos színélményt ébreszt. Az ábrázolás szinte személytelenné válik, mert egyetlen igazi célja az egyház tanításainak tolmácsolása, az egyház dicsőségének ünneplése. A középkori mozaikművesség főbb centrumai Bizáncon kívül Ravenna, Róma, Szicília és a Balkán félszigeten Athosz.
Ilyen tartalmú képek lepik el a falsíkokat vagy teológiai, vagy vallástörténeti megközelítésből. Az előbbi a földöntúli fennség, a hatalom, a dicsőség érzékeltetését szimbolikus, elvont ábrázolás formájában tűzi ki célul. Erre jó eszköz a mozaik szigorú lapidáris kötöttsége és stílusa, valamint az alkalmazott közömbösített háttér: gyakran mélykék, vagy arany mező.
Ez a mozaikművészet legfényesebb virágzása. A kőanyag adta lehetőségeket és az építészethez kapcsolódó kötöttséget jól megértették és kiaknázták mesterei.
Már a kompozícióban megnyilvánul ez, hisz Krisztus, vagy a templom védő-szentje kerül a közepébe és szimmet-rikusan kerülnek elhelyezésre a többiek a jobb és baloldalon. Statikus nyugalom érvényesül. Nincs cselekvés – ez gyarló földi dolog – a művész még a helyszínt, a terepet sem érzékelteti legtöbbször. Ez jellemzi a legszebb itáliai mozaikokat. Ritka a Galla Placidia sírkápolnájában található Jó Pásztor mögötti földi termé-szeti környezet. Új elem, hogy a császár, sőt felesége és udvari népe is felkerül az ábrázolások körébe. Szembeforduló mozdulatlan alakok sora, akik cselekvés-telenül egyszerűen jelen vannak túlvilági méltóságukban. A fény és árnyék adta plaszticitás, a térbe való elhelyezés szinte teljesen hiányzik, mégsem érezzük hiányát mert az ábrázolás harmóniában áll a falsíkkal, amelyet csak díszíteni hivatott.
A témák fejlődése során e két hatalmi központ : a földi császári udvartartás és az égi hatalom közül az utóbbi az előbbi formáit veszi fel, komoly, komor, majd szigorú, szenvtelen, rideg fennségekké válnak, akik a földi császár parancsainak betartását követelik. Így végül elmere-vedik a bizánci mozaikművészet, amely-nek emlékeit főként Konstantinápoly és Görögország templomai őríztek meg számunkra.
Kicsiny méretben ugyanilyen érzület szülöttei a szent könyvek pergamenlapjait díszítő miniatúrák is. A miniatúrák nem egyszerűen illusztrációk, hanem a kor Biblia-tudományának bölcs és szép összefoglalásai. E csírákból indul az ikonfestészet, amely Andrej Rubljov zseniális ecsetje nyomán szárnyal legmagasabbra majd a XV.században. Az ikon fatáblára festett, arany- vagy fémlemez háttérrel, olykor drágakövekkel díszített szentkép, kegykép. Jellemzője a tiszta szín, határozott körvonal. Nem törekszik a realizmusra, merev, sematikus alakokat ábrázol. Az ábrázolásmód nagy hatással volt az európai festészetere.
Legnagyobb központja: az athoszi kolostor volt.
Olyan szobrászatot, amely méltó párja lenne e művészetnek sem a korabeli itá-liai, sem a bizánci művészet nem tud felmutatni.
Az ez időszakban készült plasztikáknak messze túlnyomó része dombormű, amely a körplasztikánál lényegesen jobban illeszkedik a síkdíszítmények világához.
Fából faragott, vagy bronzból öntött díszítmények lepik el a templomok kapuját. Sokszor egész sorozat, amelyek ugyanazt a tárgykört dolgozzák fel, mint a festők. Mezőkre osztják az adott területet, ezekbe kerülnek az alakok, néha jele-netek. Az alakok mind szembenéznek, tartásuk szigorú, ruháik redői laposak. Túlnyomórészt ezek a hagyományok jellemzik a nagyban művelt elefántcsont-domborműveket is, amelyek trónszéket, dobozokat, ereklyetartókat díszítettek.
A kor jellemzője még a bizánci selyem és a rekeszes zománc. Utóbbi Elő-Ázsiába, míg előbbi a még távolabbi Keletre vezethető vissza, mégis mindkettő páratlan utat járt be Bizáncban.
A rekeszes zománc legérdekesebb alkotásai közé tartozik a magyar korona alsó része is, amely ha tán nem is Bizáncban, de annak hatása alatt készült.
Kelet és Nyugat korbeli kapcsolatát még egy stílus jellemzi, amely az arab-iszlám művelődés képviselője: a mór stílus. Spanyolországban tűnik fel epizódszerűen ahová a hódító mohamedánok plántálták. Szülőföldje azonban a Kelet.
A bizánci építészet szerkezeteit, a díszítőművészet ornamentikáját vette fel, ezt azonban egyiptomi, perzsa, indiai földön sokféle változatban átalakította. Festészete, szobrászata az emberábrázolást tiltó vallási parancsok miatt alárendelt jelentőségű. Építészete páratlan díszítő jellegénél fogva különáll és spanyolországi emlékei híres keleti mesék varázsával hatnak. Új eleme a patkó alakú vagy lóhereív, új a boltozásnál apró, cseppkő-szerűen ható elemek beiktatása (sztalaktit boltozás). Monumentális emlékei főképp templomok (mecsetek, dzsámik) és paloták.
Az alaprajzok igen változatosak. Kiindulásuk a nyílt udvar, amely oszlopcsarnokká alakul. Az oszlopok nem egységes stílusúak, sokszor messze földről importálják őket. Az épületek egységességét a minden síkot dúsan bevonó szőnyegszerű ornamentika adja, mely a legjellegzetesebb vonása az irányzatnak. Indák, sokféle mértani alakzat egymást át- és átszövő fonadéka szigorúan síkdíszítményszerű rendszerben, amely nem ismer ritmusos ismétlődést, vagy centrális szerveződést. Végtelen, így bárhol abbahagyható. Ez „arabeszkek” színes fonadékaiba ágyazódnak a Korán tanításai, idézetei, és a stilizált, gyakran aranyozott arab betűk jól illeszkednek a mintázathoz.
A stílus érdemben csak az Ibériai-félsziget egy részén található fel ma is a cordovai mecset, a granadai Alhambra, valamint Toledo, Sevilla és egyéb városok épületein. Eredménye, hogy az arabeszk, mint díszítmény beszivárgott az európai művészetbe. Hasonló török emlékek – bár igen szegényes formában – Magyarországon (Pécs, Szigetvár, Buda, Eger) is maradtak. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
