A korai társadalmak közül igazán relytélyesnek az indiai civilizáció tekinthető. Az ékírást, s a hieroglifákat már többszáz éve megfejtették, de a legősíbb indiai képírás mind a mai napig rejtvény maradt számunkra. Így viszonylag keveset tudunk arról a kiterjedt és hatalmas civilizációról, amely szintén egy folyóvölgyben, az Indus partján virágzott az i.e. III. évezredtől párhuzamosan a mezopotámiai és az egyiptomi birodalomal.
Legalábbis eddig ezt a datálást tartottuk pontosnak. Újabban azomban A Cambay öbölben, India Észak-Nyugati partjainál felfedeztek a folyótorkolatban mintegy 40 méterre a víz alatt egy romterületet, amely egykoron város lehetett.
Első hiteles tudósítói a Nagy Sándor birodalmából való történetírók, akik pontosan leírták az „indek” földjének kiterjedését, felismerték félsziget voltát, sőt éghajlatára is megfelelően utalnak leírva a monszun jelenségét.
Megfigyelték a társadalmat is. Megállapították, hogy nincsenek rabszolgák. Mindenki csak egy foglalkozást űzhet, s azt nem cserélhette másikra. Pontosan írják le az akkor már működő indiai „kaszt-rendszert” is(az indiai „dzsáti” portugál fordítása), amelyben egy osztály tagjai csak saját osztályuk bélivel házasodhatnak.
India hírét betanított elefántjai is messzire vitték a világban. Ezrével tartották őket munka és harci célokra alkalmazva, s bizony két-három embernemzedéket kiszolgáló életük során számos összecsapást ők döntöttek el. Abban az időben ugyanis nem nagyon voltak ellenük eredményesen alkalmazható fegyverek, s ha megsebezték őket, csak még dühösebben tiporták le ellenfeleiket.
Nagy hagyománya lehetett az Indus völgyében az állatok betanításának, mert nemcsak elefántot, de bivalyt, kecskét, juhot, disznót, zebut is tartott a nép.
Értettek a fémművességhez, bronzöntéshez, rézolvasztáshoz, kovácsoláshoz, üveggyártáshoz, használták a fazekaskorongot, fajanszholmikat is.
A folyók áradásaikkal öntözték a mezőgazdaságilag művelt területeket, ahol búza, árpa, szezám, dinnye, gyapot, datolya termett. Ők termeltek először gyapotot, fontak, szőttek pamutvászon kelméket, amelyek megfeleltek a meleg éghajlatnak.
E pontos megfigyeléseket csak tovább színesítették Marco Polo XIII-XVI.századi tudósításai az egzotikus országról, ill. népéről.
Mégis a sokáig mágikus-mesésnek tekintett civilizáció ősi vonulatai igazán csak a XIX-XX. században körvonalazódtak. A XIX. század közepén kezdtek az angol gyarmatosítók vasútépítésbe Karachitól az 1500 kilométeres távolságba lévő Lahoréig. Az építkezés közben a félsivatagos területeken hatalmas rommezőket találtak, ahonnét százezer, sőt milliószámra hordták el az égetett agyagtéglákat a vasúti töltés készítéséhez. Harappa városának maradványai szolgáltak építőanyagul. De ők tárták fel a XX. század 20-as éveiben a másik hatalmas romvárost, Moheindzso Daró-t(Halottak Városa).
A birodalom kiterjedségéről sokat mond, hogy a hajdani Sumernek majd négyszeresére terjedt ki, s területén mindenütt ugyanaz írást, mértékegységeket használták.
Mit üzen számunkra ez az elfeledett civilizáció?
A hajdani kultúra nagyvárosai felülmúlták saját korukban az egyiptomi és mezopotámiai városokat. Széles nyílegyenes, egymást derékszögben metsző utak, utcák, vízvezeték és csatornarendszer, fürdőszobák, védművel ellátott gabonatárolók és egyéb több emeletes épületek jelzik a városi élet fejlettségét.
A központi gabonatároló és a gazdagabb házak gabonatárolói arra engednek következtetni, hogy a központi hatalmat - ha volt egyáltalán - az uralkodó osztállyal megosztották.
Fejlett volt a kereskedelem is. A sumér és Indus- völgyi civilizáció kapcsolatát sumer írásos emlékek említik Meluha névvel illetve az Indus-völgy népét, ahonnan elefántcsontot, drágaköveket, nemesfémeket, faanyagot szállítottak. Tizes alapon számoltak, súly és egyéb mértékegységeik a más civilizációkétól különböztek.
A két civilizáció eredete közti kapcsolatra egyre több régészeti bizonyíték is utal. A köztük lévő kapcsolatok a kereskedelem révén gyakoriak és folyamatosak voltak. Ezt legpéldásabban a Mezopotámiába minden korszakban eljutó egyik legkeresettebb féldrágakő, a kék lazulit nevű ásvány kereskedelme mutatja.
A sumer civilizációval egyidős Indus-völgyi kultúra mintegy kétezer vésett zsírkő bélyegzőt is ránkhagyott, amelyeken állatfigurák mellett képírásos feliratok találhatók. Összesen mintegy kétezer jel, háromszáz jeltipus ismeretes, amelyek megfejtésével eddig a tudósok eredménytelenül kísérleteztek.
Annyi derült ki csak, hogy a ma is honos dravida nyelvek korai formájában íródtak. A nőt fésűvel, a férfit emberalakkal, az istent hallal, a papot dobbal, a főnököt ekével jelölték. Tehát első lépcsőfok a valóság szimbolizált ábrázolása, majd a második, hogy a hasonló nyelvi hangzású szavak hasonló képpel való jelölése, a szimbólum kiegészítésével, alakításával.
Titokzatosabb tartalommal bír a civilizáció két meghatározó eposzának, a Mahabharatának és a Ramajánának tartalma. Ez eposzok nem európai mértékkel mérhetők.Tucatnyi vaskos köteteik epikus elbeszélések, versek, himnuszok kaotikus gyűjteményei.
A Mahabharata Bháráta király utódainak nagy háborúját beszéli el a hatalomért. A Hold nemzetséghez tartozó két testvér utódai a Kauravák és a Pandávák küzdenek egymással, amelyben az utóbbiak győzedelmeskednek.
A Ramajána a viszontagságos sorsú Ráma királyfi bosszóhadjárata, a tőle elragadott feleségért, Szitáért.
Ráma állítólag a Majomkirály serege által épített hídon kelt át az Indiai félsziget és Sri Lanka közt, hogy kedvesét kiszabadítsa.Ez a töltés még a középkorban is járható volt. Mintegy 30 kilométer hosszú. Pontos keletkezéséről nincsenek adatok, csak a legenda.
A múltba vesző, onnan származó történetek szereplői különleges repülő szerkezeteket, ún. „vimaná”-kat használnak, s fegyvereik leírása is magasan fejlett technikai szintre utal. Hogy ennek mi a magyarázata, egyelőre tisztázatlan.
|