Ókori GÖRÖGORSZÁG

Ázsia és Afrika partjai félig szinte körülölelik azt a térséget ahol egy új művészet alakult ki.

Eleinte serkentően hatott rá a Kelet, de gyorsan megtalálta saját, igazi útjait. A művészet és művelődés, amely itt kifejlődött nemcsak megindítója lett az egész európai fejlődésnek, hanem máig ható ereje van.

A kialakuló európai művészetben az ember válik a művészet kiemelkedő, igazi főhősévé.

A színhely az a terület, amelyet hol beszivárgás, hol hódítás, hol gyarmatosítás útján a görögség vett birtokába, bár első feltűnését még nem is nevezhetjük görög művészetnek, csak égei kultúrának.

Művészete legkorábban és leggazdagabban Kréta szigetén bontakozott ki az időszámításunk előtti III.-II. évezredben.

A terjedelmes romokból, amelyeket a brit Evans ásatásai hoztak napfényre Knosszoszban és Faisztosz környékén nagyméretű fejedelmi paloták látványa tárulhat képzeletben elénk.

Egyikben a legendás Minosz király labirintusát is tisztelhetjük, ahonnan Ikarosz és apja Daidalosz szökött. Utóbbi helyszínt nevesíti a ma is megfejtetlen ún. “lineáris A” írással készült emlék egy kerámiakorongon.

Bár külső formájuk csak elképzelhető szinte látjuk a kőből és téglából emelt többszintes épületeket, nagy csarnokokat, oszlopos alátámasztásokat, s a lépcsőket, amelyek a tereket egységes egésszé ötvözték. Létezett már a csatornázás is.

A falakon freskótöredékek állítják elénk a hajdani férfiakat és nőket, akik élete, hite tárul a képekből szemünk elé. Szertartásaikkal, játékaikkal szoros összefüggésben állott a Bika alakja(bikakultusz) - a kor a precesszió szerint a Bika csillagképet adja - ahogy ez az ábrázolásokból is kitűnik. Leggyakrabban megörökített kép, hogy a legbátrabbak a vágtató bika két szarvát szemből megragadva vetik által magukat az állaton. E “bikajáték” képei igen elterjedtek, gyakran élénk mozdulatok közben ábrázolják a szereplőket. Alakjuk karcsú, vékony derekú tipusa nem hasonlítható a Kelet művészeinek ábrázolásához.

A szertartási menetekben, aratók, ajándékvivők sorában hosszúhajfonatú nők alakjai szerepelnek(La Parisienne), akik harang alakú, fodros szoknyát viselnek, keblük gyakran fedetlen (Kígyós istennő).

Az ábrázolásokat nem uralják dekoratív kötöttségek, céljuk a szabad szemléltetés.

Nem nevezhetők alkotásaik mégsem festőinek, mert képeikről hiányzik még a fény és árnyék, s az árnyalatok sem gazdagok, az ábrázolás egy sor sematizáló hatást mutat.

Az alakok mindig arcélbe állítottak, a vállak és a mell gyakran szembefordul, az alakokat legtöbbször fekete körvonal választja el a háttértől.

A freskókon kívül szerepet kaptak a paloták ékesítésénél a mázas cseréplapok is, amelyek gyakran meglepő részletgazdagságról árulkodnak.

Nagyobb szabású szentélynek, templomnak nyoma sincs sem Krétán, sem az egész égei kultúrkörben.

Oly oltárok képe, melyeket stilizált bikaszarvak koronáznak, s ahol istentisztelet folyhatott, nem is egy maradt fenn. A szentélyekkel kapcsolatba hozható kerek szobrok égetett agyagból készülhettek, mint a híres kígyós istennő(vagy papnő).

Nagyméretű monumentális szobrok - mint Egyiptomban - soha nem kerültek elő.

Sokkal érdekesebbek részben az igen letisztult vonásokat őrző ún. “archaikus” kőfaragások, emberábrázolások, valamint a szinte miniatűrizált kővésés, a glyptika. Utóbbi gyűrűbe, vagy amulettnek való vésett kő, amely legtöbbször istenalakot, bikajátékot, efféléket mutatnak.

A művészeti szempont szerint érdekesek a vázatöredékek is, amelyeket a romok megőríztek. Színdúsak, tarkák olykor, amilyen volt a nép ruházata is, a díszítés nem mutat mértanilag kötött beosztást. A tengeri állatok(polip, delfin), növényrészek díszként meglehetősen szabad, olykor szórt elrendezésben borítják az edénytöredékeket.

Kréta a Santorini (ma Théra) szigeti - amelyet egyesek az egykori Atlantisszal azonosí-tanak - tűzhányó kitörése, s a sziget felrobbanása következtében létrejövő tengerár nyomán pusztult el, amely egyszerűen elmosta a szigeten virágzó palotakultúrát, ill. a ma Akrotirinek nevezett romvárost.

A sziget hosszabb időn át virágzó kultúrája számos kapcsolatot eredményezett a görög szárazfölddel, amelynek legfontosabb telepei Mykéné, Tirynsz, Orkhoménosz.

Mykéné romjai közt viszontláthatjuk a knosszoszi palota lefelé vékonyodó, fennt párnaszerű faoszlopának képét, mely a rajta pihenő fagerendával a paloták födésszerkezetének legfontosabb eleme volt.

Míg Knosszoszt védte a tenger, Mykéné köré mesterséges falakat építettek hatalmas kváderkövekből (tégla alakú nagyméretű kőtömbök) ismeretlen technikai fogásokkal mozgatva a súlyos tömböket. A várkapu félfái hatalmas kőszálak, épp olyanok mint a kő keresztgerenda. A teherhárító háromszög nyílásába egy vékonyabb dombormıves kőlapot illesztettek, melyre egy Knosszoszból ismert oszlopra ágaskodó két oroszlán alakját vésték. A homéroszi költemények egyik kimagasló hőse, Agamemnon volt egykor a vár ura.

A kapun túl udvarok, köröttük a fejedelmi palota részei, közöttük a Homérosz által is említett megaron, a férfiak terme, egy hosszúkás, négyszögű épület, amelynek még Trójában és másutt is akad párja. Ez oszlopos, vályogfalas megaron volt valószínűleg az előképe a későbbi görög templomnak.

Mykénében sincs nyoma külön templomnak, de a halottkultusz emlékei, méhkas formájú, később földdel fedve hatalmas halommá alakított sírdomb formájában fellelhetők.

A halottak arcvonásait valamikori fakoporsóikon aranylemez domborítás őrízte meg, s a sírmellékletek gazdagok finomművű ékszerekben, fegyverekben is.

A Mykénében talált vázatöredékek már az emberi alakot is felhasználják motívumként, irányt mutatva a későbbi görög vázafestészetnek, amelynek ez főmotívuma.

Bár előképek vannak, az égei kultúra hirtelenül tűnik el mindenestül - valószínűleg termé-szeti katasztrófa okán - s a helyére benyomuló dór törzsek művészete kezdetlegesebb a megelőzőnél.

A görög művészet tágabb földrajzi határok közt létezett, mint elődje az égei. A mai görögország, Kis-Ázsia nyugati része, Dél-Itália Nápolyig és Szicilia is a görögség fennhatósága alá tartozott ez időben.

Sohasem alkotott azonban egységes államot, csak független városállamok sorát, főként a görög lélek igen individualisztikus, egyénies hajlama miatt.

Az erős individualizmus a művészetben is éreztette hatását, az egyéni teremtő tehetséget minden területen módfelett megbecsülték. Ez tette lehetővé, hogy az alkotó szellemek  oly sokféle eredményre jutottak, változatossá téve a művészetet , amelyre nincs példa Keleten.

A görögöknél, korábban durva pásztornépnél lassan minden isten emberivé vált, de a természet jelenségei is istenné nemesedtek, s egyúttal emberszabásúvá váltak. Ez az antropomorfizmus (emberszabású gondolkodás) magabecsülésében messze elkülöníti a görögöket elődeiktől.

S e remek és halhatatlan emberistenek megkapták a hozzájuk méltó palotát: a templomot, amely itt már csak az isten lakásaként funkcionál. A papi rendet is hiába keressük a gö-rögöknél, amely ember és isten közé ékelődne akár tudományos, akár misztikus szerepet játszva.

Ezzel szemben a görög ember kristálytiszta, nemes formában kapta istene képét a szobrász kezéből, cselekedeteinek történetét a lantos költészetéből.

A görög képzelet központja tehát az ember, s a művészetek és a művelődés fejlődésé-vel, az erkölcsi érzet vallástól független kialakulásával pedig legfőbb ideállá a szép és jó ember válik. Innen a görögség céllá nemesült szállóigéje: “ép testben ép lélek”

A görögök - sajátosságaik értékét érezve - különbnek tartották magukat a többi népnél és e tudat fokozta a görögség önmagába vetett hitét, bizalmát, serkentette továbbfejlődésüket, fáradhatatlan kutakodásukat a még tökéletesebb irányában.

De nemcsak az öntudat kapcsolta egységgé a görögséget, de a magasabb rangú közösség-ből következő intézmények is, amelyek összetartozó nemzet érzését keltették bennük.

Ilyen volt például az olimpia - az első feljegyzések i.e.776-ból valók, a drámaverse-nyek, melyeken a görögség színe-java vett részt, s egy egyszerű győzelmi koszorú a legnagyobb elismerésnek számított, mit ember elérhetett.

A nemzeti élet fontos részévé váltak tehát a sportolók, művészek, költők, szobrászok, kiket kiválóságukért tömegek ünnepelnek.

Az építészet szemefénye a templom volt. A templom az isten megaronja, abban trónol szobor képében. Az oldalfalakat az előcsarnok homlokzatáig húzták, terme már naosz (=lakás), kifutó falai közé került az előcsrnok két oszlopa. A gerendamenyezet fölé nyeregtetőt szerkesztettek, háromszögletes homloknyílását fallal (tympanon) zárták le, amelyet festett, később faragott ábrázolásokkal díszítettek. Ezzel kialakult az egyszerű templomtipus(i.e.VII.század).

A korhadó faoszlopokat idővel kőoszlopokra cserélték. A vályogfalakat eleinte mészkő, majd márvény váltotta. A kőtemplom már lényegesen pontosabb alapozást igényelt, eleinte két, később három lépcsőre osztott teraszt építettek alá. Az oszlopok felfelé vékonyodók, törzsüket függélyes, homorú rovátkák díszítik, a törzsön párnaszerű oszlopfő (echinosz) pihen, ezen négyszögletes lap(abacus) foglal helyet. Ezen fekszik a kőgerendázat, amely hármas rétegű, helyet adva díszítéseknek. Végül párkány zárja le, ahogy a tympanont is az övezi. A templom egyes részei színezve voltak.

Bent a naosz legvégén, az ajtóval szemben foglal helyet az istenség szobra. Világosság csak az ajtón keresztül jut be.

Az oszlopok csak kezdetben egy szálból faragottak, gyorsan felváltja őket a dobokból összeállított, amely az idők folyamán karcsúsodik is.

A dór és a ion oszloprend bizonyára egyidősek, inkább regionális elterjedtségük eltérő.

A ion oszlop a dórtól eltérően oszloplábon pihen, amely váltakozva homorú és duzzadó gyűrűkből áll. Az oszloptörzs karcsúbb és szintén rovátkolt.

A perzsa háborúk az emlékek jelentős részét elpusztították, de az i.e.V. századból Periklész korából származik az Akropolisz Athén márvényépületekkel koronázott fellegvára, amelyhez Pheidiasz, kiemelkedő görög művész adta nevét és alkotásait.

 Köztük a legnagyszerűbb a Parthenón, Pallasz Athéné temploma - Iktinosz és Kallikratész műve - dór márványoszlo-pokkal az oldalhomlokzatok előtt is.

Athén fellegvára Periklész akaratából a szentélyek városnegyedévé változott, számos emlék maradt itt ránk, de természetesen másutt, Olimpiában, Ephezoszban, Milétoszban, Korintoszban is ránk maradtak egykor gyönyörű templomok maradványai, melyeken felfe-dezhetők az oszloprendek kombinációi is.

A görög templom nem a belső térkialakításra helyezte a súlyt, hanem a külső megjele-nésre.

Amint a mesterek a VI.századtól a tapasztalatok alapján rájöttek a biztonságos teherelosztás lehetőségeire, helyes arányaira, oly mértékben váltak az épületek karcsúbbá, légiesebbé, messze kerülve az anyagpazarlást.

A templomépítészet a világi építkezésekre is hatást gyakorolt, romok egész sora maradt ránk: kincsesházak, mauzóleumok, szinházak, csarnokok, tornatermek, stb. Nagy Sándor, a görög műveltség neveltje messze földre vitte magával a világbirodalom fő értékeit.

A régi görög írók az elragadtatás hangján szóltak a nagy festőkről, akik a templomok naoszát, a nyilvános csarnokokat terjedelmes falfestményekkel díszítették, s az istenek és nemzeti hősök cselekedeteit viaszfestékkel fatábláűra, vagy márványlapokra írták. Mindezek elenyésztek, vagy igen fakó töredékeik maradtak csak fenn az utókor számára.

Egyedüli megmaradt emlékek Pompei és Herculáneum falfestményei, de ezeket valószínűen nem a legnagyobb művészek festették.

Az i.e.VI-V. századból cseréplapok maradtak ránk, amelyek arcélállásban mutatják a fekete, barna alakokat, s a nők fehér színűek.

A sok elenyészett mű helyett a vázakép az amely betekintést nyújt a görögség mindennapi dolgaiba.

Azonban a mesterek kitűnő stílusérzéke úgy kompozíció, mint az egyes alakok előadása dolgában mindig az alkalmazott művészet korlátai közt tartotta az ábrázolásokat, ami természetesen elkülöníti a vázafestést az önálló festői képtől.

A görög edények dísze - eltérően az égei edényektől - szigorúan rendszeres beosztású.

Az edény köpenye vízszintessávokra van osztva, amelyek közül a keskenyebbek eleinte kizárólag geometrikus mintákkal vannak kitöltve, a szélesebbek mezőkre oszlanak és sávábrázolásokkal vannak  díszítve.

A krétaival szemben az ösgörög vázakép alakjai geometrizálva vannak: felsőtest arcélbe állított háromszög, a fej sematizált, lábak cingárak – ez a dipylon stílus, s a krétaitól csak a világos alapon ragyogó barna-feketével való festést örökölte(feketealakos stílus).Később a fekete alakokba már részleteket is rajzolnak.

Új technika nyit utat a fejlődésnek, amely az ábrázolásra kerülő mezőket, majd később csak az alakokat hagyja meg az eredeti kerámia vörös színében, s csak a háttér válik feketévé (vörösalakos stílus). A világos alakok részleteit vékony, finom ecsettel rajzolják meg.

Az V. században virágzott a vázafestészet. A mesterek már értettek a minden oldali ábrá-zoláshoz, a rövidüléshez, a legkülönfélébb mozdulatok kifejezéséhez. Erényük, hogy mindezt igen kevés vonallal érik el, s ezért soha nem feledkeznek el a síkdíszítő stilusról.

A IV.században még gördülékenyebbé, kifinomultabbá, lágyabbá válik az ábrázolás, s ezzel erejét is veszti a stílus. Kiviteli árucikk lesz a vázákból Itália felé, majd a mestereket telepítik maguk közé, így jut jelentékeny befolyáshoz Itáliában és Keleten is a görög vázafestészet.

Míg Keleten a fejedelem és a szörnyistenek a szobrászi ábrázolás tárgyai – Egyiptomban megtoldva a napi élet apró alakjaival – addig a görög szobrász az életigenlést sugárzó pompás fejlettségű embert mintázza.

Segítségére van az egész görög mondavilág, valamint a harcra és sportra edzett nép, a maga természetességében meztelen fiatalság. A velük együtt élő szobrász így válik tökéletes ismerőjévé a testnek, a mozdulatoknak, minden formának, ez képesíti a tökéletesség megalkotására.

A naoszok istenszobrai, a tympanonok, frízek, metopék plasztikai díszei, áldozati szobrok, győztes atléták, sírok szobordíszei, később képmások – nagyjából ez a feladatok köre.

A megoldás eleinte szerényebb, tétovázó, de idővel a tökéletességig jut el.

A legrégibb kőszobrok jellemzői az archaikus mosoly, paróka módjára sematizált lelógó fürtök, s a két mereven lelógó kar ökölben végződik.

Az V. században Kalamisz és Myrón neve emelkedik ki az alkotók közül, utóbbi Diszkoszvetőjének márvénymásolata minden kötöttséggel szakító, a legnagyobb felindultság kritikus pillanatát megragadó ábrázolás A test súlya egy lábon pihen, a másikkal lendületét fokozza, messze hátranyúlva lendíti diszkoszát, melybe a test belegörnyed.

Pheidiász alkotásairól csak a leirások maradtak, még töredék sem jutott az utókorra. Tudjuk, hogy 12-13 méteres Zeusz  és Pallas Athéné szobra bár fából készült, a testek meztelen részeit elefántcsont lapokkal, a ruhát, fegyverzetet  aranylemezekkel borította, s e két anyag volt a szobrászi formák tulajdonképpeni hordozója.

Az athéni Parthenón szobordíszén már minden probléma megoldott, amelyet a görög szobrászat korábban felvetett. A meztelen testek idealisztikusak, a ruhával fedettek is a test formáit emelik ki, a hatalom biztos tudata ül az istenalakokon, a halandók képe a viruló erőteljességet, a harmonikus fejlettséget adja.

Nyugalom, méltóság, ünnepies mérséklet, s a legegyszerűbb eszközök igénybevétele elégséges a fenség és magasztosság érzetét kelteni.

Míg Pheidiász a halhatatlan istenek mestere, Polykleitosz az atlétáké. Megírták, hogy valóságos kutatással kereste az emberi test egyes részeinek egymáshoz való arányát. Alkotásai bronzöntő mestert dícsérnek (pl. lándzsavivő), amelyeket számtalanszor utánoztak.

A IV. Század egyik legkiválóbb mestere Praxitelész. Egyik főműve: Hermész a kis Dionyszosszal. Csonkán, de eredetiben maradt ránk, ahol a mester keze munkáját közvetlenül is tanulmányozhatjuk. A lírai mozdulat, ahogy a hős oszlopon nyugvó karjában tartott kicsi nyúl vágyakozva a másik kar által tartott valószínűen szőlőfürt felé. A testet a jobb láb és az oszlopon nyugvó bal kar tartja egyensúlyban. A térdek és az ágyék vonala, a vállak vonala ellentétes, s a mell is ellentétes a lábakéval (kontraposzt), amelyből a test hallatlan ruganyossága adódik.

Feltétlen szólni kell az ókori görög szobrászat egyik legcsodálatosabb remekéről a Laokoon szoborcsoportról. Laokón Apollón trójai főpapja, aki ellenezte a faló beengedését a városba. Szertartása közben két hatalmas kígyó fiaival együtt megfojtotta. Ageszandrosz, Polydórosz és Athenodórosz szobrászok alkotása amely haláltusa közben örökíti meg a pillanatot. A jelenet a legnagyobb drámaisággal ábrázolja a rettentő kínt és a halálfélelmet, az apa középső alakja mesteri közvetlenséggel szemlélteti a végső erőfeszítést.

A IV.század másik vezető mestere Lyszipposz, akiről tudjuk többször mintázta Nagy Sándort. Nemcsak ő, de szobrászok sora foglalkozik már ekkor képmások formázásával.

Talán a Laokon szoborcsoporttal egyidejű a milói Vénusz is. E sugárszépségű márványszobor karjai ugyan letörtek, s hiányoznak, mégis 1820, azaz felfedezése óta a nemes női szépség márványba faragott tökéletes foglalata.

Kérdések:

- A krétai palotakultúra szent állata?

- Milyen irás olvasható a faisztoszi korongon?  

- Melyik évezredre tehető az ókori görög művészet?               

- Antropomorfizmus. Mely kultúra szobrászatára kimondottan jellemző?     

- Állítsa időrendi sorrendbe a görög vázafestési stilusokat!                 

- Állítsa időrendi sorba a következő kultúrákat!                         

(krétai, mykéne, görög, etruszk, római, bizánci)

- Jelölje a görög épitészet oszlopfajtáit!

- A Mykénei-kultúra legjellemzőbb emléke?                  

- Trója és Mykéne hires feltárója?

- Mely templomtipusra jellemzőek az alábbiak?(Pronaosz, naosz, abacusz, voluta, párkány, tympanon)

- Jelölje meg az alábbiak közül Pheidiasz alkotásait!               

- Mikor tervezték és építették Athén fellegvárát?           

- Válassza ki a klasszikus kúrosz-kóré szobrokra jellemzőket!          

- Mely ókori sportágból fennmaradt kifejezés lehet: „elveti a súlykot”?          

- Milyen híres intézményeket kapcsolhat a görögséghez?

- Mi a megaron?

- Mi a kontraposzt?