A XX. század elejének nagy művészeti mozgalmai döntően Európában, azon belül is főként Franciaországban alakultak ki.

Az 1905 évi párizsi tárlaton fellépő új irányzat, a fauvizmus okozott botrányt: a művészet akadémikus konvencióktól való megszabadítása ügyében. 1906-ban pedig meghalt Cézanne, akinek munkássága és eredményei jelentős hatással bírnak a művészek szemléletére.

 A kor társadalmait jellemző folyamatok: az oroszországi forradalom, a népesség-növekedés, a tudományos technikai forradalom, egyebek mellett a relativitáselmélet napvilágra kerülése, a két világégés, közte a tizes évek végén a szovjet rendszer hatalomra kerülése, az ateizmus szentesítése állami szinten, majd a szélsőjobboldali ideológiák térnyerése az értelmiséget folyamatosan állásfoglalásra kényszerítette.

Az ipari művészet és a fotográfia, a film háttérbe szorít olyan műfajokat, amelyek korábban igen kedveltek voltak: pl. portréfestés, csoportportré. Vitáznak a művészet és a tudomány viszonyán, a művészek is egyszerre több művészeti ággal foglalkoznak így plasztikusabban kifejezve önmagukat. Az „izmusok” folyamatosan megújuló sora az eszmeáramlatok elevenségét, folyamatos megújulását tükrözi, amely egyúttal lázadás a konzervativnak tekintett akadémizmus és a díszítőművészet érdektelensége ellen is. Az erőszakos globális konfliktusok, a spanyol polgárháború jóvátehetetlen sérüléseket okozott a lelkekben, az identitásban, s mélyreható jönnek létre morálisan is. Az értelmiségben jellemző elkötelezettségek keletkeznek, ill. csalódottság nyomán feladják azokat.

Ugyanakkor a technikai-technológiai fejlődés nyomán szűkül a világ, közelebb kerülnek egymáshoz a földrészek, egyre élénkebb a kapcsolat Európa, valamint Ázsia, Amerika, Afrika között, s a nyugati művészetre nagy hatást gyakorol Afrika és Távol-Kelet művészete. Az ábrázolás válsága – amelyet a XX. századi művészettel kapcsolatosan emlegetni szokás – abból a sokszínű próbálkozásból ered, hogy feloldják az ellentmondást az ösztönvilág, valamint a művészet racionalitása között.

A szürrealizmus az ösztönök és az általa meghatározott érzelemvilág megjelenését hozza elő, míg az absztrakt új, csak legfeljebb igen régen művelt hasonló kódrendszer használatát jelenti, s e folyamatok kiélezik a vitákat és el-lentmondásokat az idealizmus és naturalizmus, valamint egyéb irányzatok között. Cézanne munkássága hoz századokat átívelő fordulatot, a XX.század legnagyobb művészeti forradalmát, amellyel új képet, szemléletet ad a világról, igazodva a legújabb tudományos felfedezésekhez, elméletekhez. Cézanne fokozatosan megszabadult a körvonaltól és a fény-árnyékkal történő ábrázolásmódtól, s minden igyekezetével a színek mindenhatóságát töre-kedett bizonyítani. A testeket, síkokat, perspektívát elvont gondolkodással rendezi. Nála a formák apróbb felüle-tekre bomlanak, amely bizonyos rend-ben felhordott színek öszessége. A mélységet árnyalatok közti átmenetek-kel érzékelteti, vonal s forma összefügg nála egymással, melyet a szín teljesít ki, amely egyúttal kontúrt is jelöl. Visszavonulva dolgozik és bár 1904-ben résztvesz munkáival az őszi tár-laton elzárkózva a nyilvánosságtól él. Halálát követően posztumusz kiállítása nyomán egyre többen kezdenek munkáira hivatkozni, munkásságának hatása máig tartó, még mindig időszerű.

A század elején a fiatal, tehetséges festők kiállításának látogatásától a fiatal iskoláslányokat eltiltják. Kvalításos műveik is megütközést keltenek a nagyközönség soraiban. Újabb gyökeres változás érlelődik az ábrázolás-módban. Felix Valloton, Louis Valtat, Edouard Vuillard, Paul Ranson, Pierre Bonnard, az új festőnemzedék tagjai és Aristide Maillol szobrász a Nabis csoport elveit vallják magukénak. A Nabi nevet – a szó héberül prófétát jelent – azért kapták, mert a művészek a valóság látványán túl fellelhető igaz-ságra mutatnak rá elutasítva az akadémizmust, naturalizmust, impresszionalizmust, pointillizmust. Tiszta színekből visznek fel egyszínű foltokat, elutasítják a perspektívát, s az érzéseiket próbálják érvényre juttatni. „A festmény mghatározott rendben fel-hordott színekkel borított sík felület. ”A fal maradjon felület, ne törjük át a vég-telen horizont ábrázolásával.” Vuillard, Valloton és főként Bonnard stilárisan szinte újrafogalmazták Van Gogh képeit, megfosztva minden misz-tikus utalástól. A japán grafika hagyományosan dekoratív látásmódja egyre nagyobb hatást gyakorol az alkotásokra. A kísérletezés lendületét az első világháború töri meg.

A XX. század első jelentős művészeti mozgalma a fauvizmus már jelent-kezésekor nyilvánvalóvá tette, hogy a század uralkodó festészeti felfogását a szín autonómiája uralja, s az alkotók érzelmei is domináns szerepet kapnak. Az 1905-ös őszi tárlaton, Matisse, De-rain, Rouault, Marquet, Vlaminck, Valtat képei ismét botrányt keltenek. Az irányzat elnevezése is a minősítésből ”vadak” adódik. A Matisse körül csoportosuló társaság élénk színei, autodidaktaságból következő nyerseségük váltja ki az ellenérzéseket. Az 1904-1907 közt megrendezett retrospektív tárlatok, valamint a norvég Munch pesszimizmussal szinezett szimbolista expresszionizmusa nagyon jelentősen hatott a vadakra és a Németországban kialakuló expresszionizmusra. Bár a fauvizmus francia festők alkotta irányzat nemzetközi jelentőségra is szert tesz Matisse utazásai hatása és tanítványai munkássága, valamint orosz követői, pl. Kandinszkij és más gyűjtők jóvoltából. Matisse és Derain 1905-ben festik az első fauvista képeket: „a közönség arcába vágott festékes bödön”- ahogy a fauvizmus műveit a kritikus minősíti. A formák eltorzítása, lokális árnyalatok, valósághű színek elutasítása, tiszta, meleg, éles kontrasztot alkotó, a festő érzelmeit kifejező színfoltok ár-nyalás nélküli használata jellemző az irányzatra. Az erős színekkel az a cél, hogy minél nagyobb legyen a látvány által okozott sokk. Önkényes érzések ábrázolása az érzelmi perspektíva felhasználásával. A vadak leggyakoribb témája a természet, amelyre az ember rányomta bélyegét, jóllehet a képeken ritkán szerepel.

Az expresszionizmussal ellentétben a vadak képei szinte pogány életörömöt árasztanak, heves érzelmekkel, de látnoki szemlélet nélkül. Ezt időközben született írásos fejtegetéseik is meg-erősítik. A viharos erejű mozgalom azonban csak néhány évig él, nemsokára mind-annyian más irányban indulnak el, miután kiszabadították a művészetet és művelőjét mindenféle béklyója alól. Az expresszionizmus Németország-ban bontakozik ki ugyanakkor, amikor a fauvizmus Franciaországban hat. A kifejezést vélhetően 1910 óta használják az irányzat megjelölésére. Hát-tere a század első tíz évébe bekö-szöntött páratlan ipari fejlődés, a tár-sadalmi feszültségek növekedése, az agrár ipari ellentmondások, különb-ségek kiéleződése a munkásmozgalom éledezése. Gyökereit a romantikusok és szimbolisták jelenthetik Goya és Friedrich, maga a mozgalom azonban a Brücke-csoportra fókuszál akik között Heckel, Rottluf, Kirchner, később Beckmann, Nolde, Dix szerepel. Műveikben a kor társadalmi feszültségeinek adnak kife-jezést a természetre irányuló fauviz-mussal szemben. Érzékelve a társadalmi problémákat – felfedezve Munch törekvéseit – s befolyásolva az afrikai óceániai művészet abban az időben egyre nagyobb számban megtekinthető emlékeitől a névtelen középkori alkotók életérzését magukénak tudva főként szorongásaikról, félelmeikről, pesszimizmusukról számolnak be alkotásaikban, melyeket mint új művészetet népszerűsítik a tömegek, főként munkások közt. Ahogy Munch fogalmazott: „Isten óvjon bennünket, a szerencsétlenség órája közeleg!” Az egyetemes aggodalmak s a tanácstalan ember lélekállapota fejeződik ki a művekben, amely szintén erős, tiszta árnyalatok nélküli színekből komponál. Ideológiai alapjait Nietsche, Kierke-gard és Freud munkássága testesíti meg, amely a művész szubjektumára alapoz. Saját magát, belső érzéseit feltárva igyekszik a társadalmi valóság megértésére. A Brücke-csoport mellett kell említeni az expresszionalisták közt is Egon Schiele munkásságát, Oskar Kokoschka alkotásait is.

A számos irányzat, amelyek jelen voltak a művészetben nem jelentettek kizárólagosságot az alkotók számára. Új-fajta megközelítés is jelentkezett, amelyet „naivok” néven foglalhatunk össze. A naiv művészet nem korlátozódik Franciaországra, az egész világon megjelentek képviselői, Magyarországon például Csontváryt számíthatjuk az irányzathoz közelállónak. Az alázatos, szerény, autodidakta, de meggyőződéses naiv festők valójában a realista és klasszikus figurális hagyomány folytatói. Gyermekek és elmebetegek munkáihoz hasonló naiv őszinteséggel és önsztönösséggel készített, olykor allegórikus munkáikra felfigyel-nek a kor irányadó művészei is. Kie-melkedő alakjuk Henri Rousseau. Munkáik elbűvölik az expresszionistákat és szürrealistákat is, akik az alkotásokban szokatlan őszinteséget éreznek, titkos, igaz ösztönök tolmácsolását fedezik fel, holott ez csak a valóság aprólékos leírása. Elnevezésük: „a valóság népi mesteri”- is ezt igazolja. Idillikus látképeket festenek, amelyeken helyenként akaratuk ellenére hagy nyomot az emberi tragédia. Művészetük gazdagsága épp műveik bárdolatlanságában, ugyanakkor különlegességében rejlik.

Az 1910-es években spontán módon jött létre a párizsi iskola, azaz az „Ecole de Paris”. Ide sorolva neveztek el minden művészt – lett légyen külföldi, vagy francia – aki Párizsban figu-ratív stílusban alkotott. Először emigránsok kerültek e körbe, akiket a szabad és pezsgő légkör vonzott a francia fővárosba: a kiemeltek Modigliani, Kisling, Chagall, Fujita. Az elátkozottaknak is nevezettek e legendás csoportja a Montmartre-on és a Montparnasse-on kicsapongások köze-pette és tán épp azoknak köszönhetően alkotta műveit. Csak néhányan éltek polgárinak nevezhető életmódot. Többségük vállalva zsidó származását bohém, kóborló életmódot élt hol nyomorult, hol fényűző körülmények közt, s megtartották függetlenségüket az avantgarde mozgalmaktól, kitartva a figuratív ábrázolás mellett. Gyakran utcai megrendelésre készülő arcképeik magasan felette állnak pályatársaik akadémikus konvenciókat betartó mű-veinek. De felszínes életük felőrli őket, s stílusuk magán viseli saját sorsuk tragikumának hatásait. Modigliani úgyszólván csak stilizált aktokat és arcképeket festett, nem sok elismerést aratva rövid életében. Élettársa a művész halálát követő öngyilkossága legendákat font munkássága köré. Chagall, egykori első képviselőjeként, egész életében megőrzi függetlenségét az orosz avantgarde-tól, de párizsi iskolához tartozó barátaitól is. Műveiben misztikus és bibliai metaforák keverednek gyermekkori élményekkel, álomszerű emlékekkel, tragikus és mágikus dimenziót adva súlytalanul lebegő embereknek, tárgyaknak. Mindvégig egyéni stílusa részben koloritjából, részben abból fakad, hogy a perspektívát a lélektan logikája sze-rint ábrázolja régi mesterek hasonló tartalmú kompoziciós elemeit is fel-használva. Fujita egyike annak a nagyon kevés japán művésznek, aki nyugatra emig-rált. Tókiói tanulmányai befejeztével megy Párizsba, ahol gyakran állít ki. 1940-ben visszatér Japánba, hogy a háború idején hazáját szolgálja. De az elveivel ellenkező propagandamunka miatt végleg visszatér Franciaországba, s a katolikus hitet is felveszi. Munkájára a felületek expresszionizmusa elle-nére folyamatosan jellemző a japán hagyomány aprólékosan kidolgozó rajz-technikája. Növények és főként macskák iránti érzékenység, valamint a perspektíva mindig valamilyen függőleges sikkal lezárva találhatóak alkotásaiban. Ha a századfordulót követő évtizedet a szín forradalmának nevezzük, akkor el kell ismernünk számosan vannak a művészek közt, akik ez úton még tovább lépnek. Velük kezdődik az avant-garde a művészet történetében. Azért tömörülnek csoportokba, hogy érvényt szerezzenek nézeteiknek, s következik a forma forradalma.

Az avantgarde művészet absztrakciót, elvonatkoztatást szorgalmaz olyan formációk segítségével, amelyek sem a természet alakjaira, sem az érzelmekre nem utalnak. A cél: hogy új művészete alkossanak megszabadulva a korábbi századok esztétikájától. Az elsőként említendő stílus a kubizmus, amely önmagában is károm szakaszra bontható. Az elsőt még Cezanne neve fémjelzi, bár ekkor még nem is illették önálló névvel a stílust. Ugye emlékezünk:”a természetet kis mértani testek formáiban ábrázolni”. Braque egyik 1908-ban visszautasított fest-ménye, amely egyesek véleménye szerint kis kubusokból, kockákból áll volt az ihlető, s az elnevezést a műkritikusok is átvették. Mint mozgalom a kubizmus igazán Picasso 1907-ben festett Avignoni kisasszonyok című képével indul, amely valójában egy be nem fejezett mű. A kék, majd rövidebb rózsaszín korszakát követően a képen a művész próbálkozása arra irányult, hogyan lehet a formák lecsupaszításával kikü-szöbölni az érzelmes és leíró részeket. Cezanne nyomán egymásra helyezett síkokkal ábrázolja a teret, mellőzve a fény-árnyék és mélység illuzióit. Az afrikai tárgyak hatására az alakokat el-liptikusan megnyújtva a nézővel szembefordítva ábrázolja, arcuk maszkszerű megjelenítést kap. Az 1915-ig kibontakozó kubizmus főként Franciaországban tobzódik, de jelentős hatást gyakorol az egész világon. E mozgalom hívja életre a XX. század legjellegzetesebb festészeti irá-nyát a nonfiguratív művészetet. Duchamp Lépcsőn lemenő akt-ja emlékezetes botrányt kavart New-York 1913-as kiállításán. A kubizmus formavilágában az alak-zatok sorozatok, vagy asszimetrikus együttesek elemeire bomlanak, egybeolvadnak, miközben a színek és témák redukálódnak. „A művészetben az egyetlen hiba az utánzás”, és „az ember létét szembe-síteni kell a környező világgal” - ezek a gondolattartalmak szakítanak a re-neszánsz festészettől örökölt s megö-rökített illuziókkal, s a természettel analóg, de saját koncepciójú harmóniát kívánnak teremteni. A kubizmus - ellentétben a fauvizmus-sal – jelentős műveket teremtett a szobrászatban is. Duchamp-Villon tel-jesen simára csiszolja ember és állat-ábrázolásainak felületét, hogy kikü-szöbölje a leíró részeket, így szinte gé-piesen szabályos formák születnek. Archipenkó szobrainak archaizáló stilizáltsága különlegességévé válik a kubista világnak. Ő alkotja az első fes-tett szobrokat is, amelyeket számosan követnek a század során. Bár az I. Világháború megakasztja a fejlődést, - többen meg is halnak a kubista művészek közül – az irányzat egészen 1936-ig él.

A világháború előtti évek feszültsége és sajátos atmoszférája más stílusokat is elindít útjukra. Az olasz művészek törekvése, hogy országukat felrázzák az apátiából, s újraélesszék a XIX. századi független államalapítás dinamizmusát, a futurizmusban manifesztálódik. Szeretnék Itáliát csatlakoztatni a haladó Európához verbális és kultú-rális értelemben egyaránt, s ezt a vá-rosiasodás, a gépek, a technika és a sebesség dicsőitésével valósítják meg. A futurizmus vezéralakjai Boccioni és Marinetti, autóbbinak irányadó kiáltványát (1909) biztosan megismerték a középiskolában. A háború két szakaszra osztja a stílus fejlődését. Az utóbbiban történik meddő kísérlet arra, hogy az irányzat Olaszország hivatalos művé-szete legyen. Az ideológusok hatásos fellépései sok művészt vonzanak, de nacionalista, intervencionalista, később fasiszta kijelentéseik, háborúról zengett dícséretük végül számos művészből bizalmatlanságot, kritikát vált ki. Marinetti híres gondolata: „A szépség a küzdelemből születik”- merészségre, kihívásra buzdít. A művészek az ész-lelés és a mozgás egyes mozzanatait vizsgálják, tér és idő szemléletét teszik vizsgálat tárgyává, de nem törekszenek a negyedik dimenzió ábrázolására, csak a ritmus érzékeltetésére. A futurizmus mindenekelőtt akcióművészet akar lenni a sebesség kinetikus, mozgást megtestesítő érzékeltetésével, mely vonzza a nézőket. Az olasz mozgalom Oroszországon kívül sehol nem ver visszhangot. Az olasz művészek is el-hagyják, s szétszakad Marinetti fasisztákhoz való csatlakozásával.

Később erre az esztétikára akar Mussolini hivatalos nemzeti művészetet alapozni, de e kísérlet az ismert eredménnyel zárulva nem hoz sikert. Oroszországban a század első évtizedében lezajló forradalmakkal párhuzamosan mélyreható változások közepette új művészet alakul ki. Eleinte a nyugat-európai hatások játszanak benne döntő szerepet, később maga is visszahat a Nyugatra így lesz részese a legfontosabb XX. századi mozgalmaknak: a konstruktívizmusnak, dadaizmusnak, szürrealizmusnak. Az orosz avantgarde kérdőjelezi meg elsőként a művésze történetében annak katarktikus funkcióját. Azt veti fel, hogy a művészetnek nem célja abban segíteni az embert, hogy harmóniára leljen. A politika terén kell elkötelezettséget vállalnia, tudatosítva az időszak mélyreható, forradalmi változásait. Cezanne, a kubizmus és futurizmus hatása nyomán számosan végleg elvetik a reneszánsz örökségét, s sajátos módon minden konvenciót és a metafizikát elvetve magukévá teszik a marxizmust – költői látásmóddal közelítve a gépek és a mnka világához. Kezdetben Goncsarova és Larionov, később kiemelten Malevics sorolható, majd Tatlin, Rodcsenko, Punyi nevei fémjelzik az irányzatot. Malevics megalkotja a szuprematista irányzatot, amelyben a repülés, a kozmosz festészetben megjeleníthető ér-zését kísérli meg a tér asszimetrikus ábrázolásával kifejezni. A fekete-fehér, majd színes geometrikai formák repülni látszanak a fehér térben, mint az égi objektumok az ürben. Rodcsenko Tatlinnal együtt kezdemé-nyezi a konstruktivizmust, amellyel a ma formatervezésnek modott produktivizmus felé fordul. Az 1917-es forradalom győzelnét követően a művé-szetet kiviszik az utcára, megfosztva a szakrális jellegtől. Szinházi előadásokat rendeznek a tereken, feldíszítik az utcákat, eljátszák a Téli Palota ostromát, az „üzemi szirénák szinfóniáját”. Rodcsenko, az általa objektivizmusnak nevezett hasznos céloknak rendeli alá a művészetet, s kizárólag alkalmazott művészetekkel és fotográfiával foglal-kozik a továbbiakban. A konstruktivista nézeteket elismeréssel fogadja a Bauhaus és Moholy-Nagy is. Aztán a politika a 30-as években véget vet a virágzó fejlődésnek. Majakovszkij 1930 -as öngyilkossága után Zsdanov meg-hirdeti a szocialista realizmust, mint hivatalos művészetet és a „képzelet” süllyesztőbe kerül. A kubista művek nyugtalanító, bizonytalan értelmű asszociációkat sugallnak, amelyeket a szürrealisták hamarosan víziókkal töltenek meg.