MANIERIZMUS
A XVI.század második felében, az érett reneszánsz időszakában a művészet fejlődése csúcspontjára, majd így válságba jutott. A legnagyobb festők (Leonardo, Raffaello, Tiziano, Michelangelo) a korábbi nemzedékek minden vágyálmát megvalósították. Minden problémát megoldottak a rajzművészet, az ábrázolás terén, képesek voltak a szépséget és harmóniát a pontossággal ötvözni. Úgy vélték kellőképp felülmúlták már a görög-római példaképeket.
1527-ben Rómát luteránus német zsoldosok elfoglalják és kifosztják. Az esemény után hazatérő művészek pótolják a veszteségeket, a tömegek hangulatát csak azzal sikerül helyrerázni, hogy a pápai hatalomnak sikerül az eseményt a Város örökkévalóságának ünnepévé változtatnia. V. Károlynak vissza kell adnia Firenzét a Medicieknek. A reformáció okozta elbizonytalanodás az 1563-as tridenti zsinat döntéséiig tart, amely kidolgozta az egyház válaszát, az “ellenreformációt”. Ennek a nyugtalanságnak első tükröződése a manierizmus. Maniera: mód, stílus, modor.
A fiatal művészek többsége belenyugodott a gondolatba, hogy nekik csak meg kell tanulniuk a nagy mesterek “manir”-jait, azokat a stiláris megoldásokat, amelyekkel kiemelkedő műveiket megvalósították. Akkoriban még minden pejoratív tartalomtól mentes volt ez a szándék, csak a XVII. század végére válik annak a rossz izlésnek jelzőjévé, amelyben a manierista képzelet az akadémikus szabályokkal áll szemben.
A stílusmódosulás nem annyira a korábbi évek szellemével való szakítást jelenti, mint inkább bizonyos virtualitások továbbfejlesztése a kész stíluson, formákon.
Alapvetően a festészetben mutatkozik meg, a szobrászat csak megy tovább a maga felfedezte úton, manierista építészetről pedig nem beszélhetünk.
A manierizmusnál a festészet a fényre helyezi a hangsúlyt, e mellett jól ismert, vagy képzelet szülte jeleket alkalmaz. Utóbbit illetik disegno fantastico kifejezéssel, amelyben szeszélyes, furcsa, szokatlan elemekkel találkozhatunk.
A manierizmus kezdeteit már Raffaelló élete végén festett egyes alkotásainál is tettenérhetjük, Michelangelo és Dürer metszetei is hozzájárultak gyakorlata kialakulásához, de legfőképpen a virtuozitás hozta létre. Módosultak ugyanis az emberi test ábrázolásának korábbi szabályai: az emberi test teljes magassága már nem hét és félszerese, hanem kilenc és félszerese a fej hosszának.
Elsőként talán a reneszánsz Velencét lehet említeni, ahol Tiziano és Veronése mellett Jacopo Robusti, művésznevén Tintoretto a harmadik nagy festő. Mozgó figurákat ábrázolt. Nem szerette a szimmetriát és a nyugalmat, megvilágítása is ferdén eső. Drámai hatásait a fényeffektusokkal, megtört tónusokkal, váratlan, hirtelen mozdulatok ábrázolásaival érte el. Elébe ment az új stílusnak, a két korszak határán áll. Kiemelkedik alkotásainak sorából a velencei San Rocco-ban létrehozott festménysorozata, amely méltóan példázza művészetét.
A manierizmus jelentős művésze El Greco, akit csak íly egyszerűen “ a görög”-nek neveznek. Krétáról, Velencén át települt fiatalkorában Spanyolországba, Toledóba a XVI. században. A velencei tanulmányok azonban sajátos látásmódot eredményeztek nála, nem embereket festett, hanem szinte jelenéseket, nem tájakat, hanem látomásokat, víziókat. Olyannak ábrázolta a világot, amilyennek szerette volna látni, amilyennek magában képzelte.
Alakjai aránytalanul hosszúak, szinte súlytalanok, nyúlnak az ég felé, ahonnan földöntúli fény járja át a felhőktől, villámoktól szabdalt tájat. A környezetében élőkről festett portréi is inkább lelki képmásnak nevezhetők, mint arcmásnak. A természetes formák és színek elhanyagolásában még Tintorettóét is felülmúlják képei.
Csak nagyon nagy művész képes kifejezni színnel, fénnyel, vonallal ennyire elvont dolgokat, különös élményeit, érzéseit. Bár El Greco elvetette a reneszánsz derűsen szemlélődő, valóságot láttató nyugalmát látomásai a túlvilágnak élő aszkétákról hasonló művészi magasságokba emelkednek.
Az északi országok: Németország, Hollandia, Anglia művészei ez időszakban sokkal súlyosabb válsággal néztek szembe, mint itáliai és spanyol társaik.
A délieknek nem kellett mással küzdeniük, mint egy új, hatásosabb festészeti modor kialakításával. Északon viszont a festészet létjogosultsága forgott veszélyben, hiszen a reformáció ellenezte a képek, szobrok elhelyezését a templomokban, bálványimádásnak minősítve azt.
A válság hatását jól nyomon követhetjük Hans Holbein munkássága alakulásánál. A festőcsaládból származó, Dürert követő generáció tagja 30 éves korában már mesterművet fest a Szűzanyáról megrendelői, a donátorok kíséretében. Majd Rotterdami Erasmus ajánlólevelével Angliába megy, ahol udvari festői címet is szerez és kitűnő portrék sorát festi meg, így például VIII. Henrik portréját is.
Holbein távozása nyomán a németajkú országok festészete ijesztően lehanyatlik, halála után hiányát az angol művészeti élet is elszenvedi. Európában egyetlen ország, földrajzi terület mutat művészeti fejlődést: Németalföld, ahol a kivezető utat sikerül az alkotóknak megtalálniuk. Előtérbe került a mindennapi élet jeleneteit ábrázoló “ zsánerkép”, amelynek XVI. századi legnagyobb flamand mestere id. Pieter Brueghel.
Brueghel életéről keveset tudunk, csak annyit ő is járt Itáliában, majd később Brüsszelben telepedett le, ahol a 1560-as években festette mesterműveit. Zsánere a paraszti életből vett jelenetek ábrázolása. Legtökéletesebb emberi komédiája a Parasztlakodalom című mű, melynek színei és főként részletei igen sokatmondóak. E részletek oly gazdagok, hogy egyszerűen művészi a zsúfolt tér elrendezése. Csűrben tartják az ünnepséget, háttérben a felhalmozott szalma, a zöld, alkalmi paraszti baldachin előtt ostobán, teljes elégedettséggel mosolygó menyasszony a kép központi alakja. A támlásszékeken ülők valószínűleg a menyasszony szülei, az asztalmán ülők kizárólag a nemrég kezdődött evéssel foglalkoznak, most hordják fel rögtönzött tálcán az étket, a vendég segíti továbbadni a tányérokat. A háttérben nagy tömeg próbál beljebb vergődni. Megjöttek a muzsikusok is, egyikük éhesen, tehetetlenül nézi az ennivalót, két kívülálló beszélget az asztalsarkán. Az előtérben hatalmas sapkájában elveszőfejű gyerek torkoskodik mohón. Sok élesszemű megfigyelés, remek anekdotázó (mesélő) kedv árad a jelenetből, amely gazdag tartalma ellenére sem hat túlzsúfoltnak.
Brueghel vidám, ám korántsem egyszerű képeivel új területet hódított meg és kijelölte az utat a jövő nemzedék művészeinek.
Valójában megállapíthatjuk azt is, hogy a manierizmus révén terjedt el az északi országokban a reneszánsz, melynek képviselői a XVI. század második felében mindenhatónak ismerik el az “italianizmust”.
Lucas Cranach német festő és grafikus, a reformáció korának népszerű mestere. Kezdetben szenvedélyes, erőteljes, ugyanakkor romantikus képein a szerep-lőket szervesen a tájba illeszti. 1505-ös Wittenbergbe költözését követően változik, kimértebb, hűvösebb, számos reformátor portrét fest. Jellegzetes művein fanyar pikantéria érhető tetten. Sok aktot is fest, keresi ehhez az alkalmat a témákban: Ádám és Éva, Az ifjúság kútja, Nimfa, Párizs itélete stb. Leginkább oltárképeit jellemzi életteljes ábrázolás helyett a kecses, keresett, némileg mesterkélt felfogás. Késői korszakának legfőbb érdeme egy különös, sajátosan német manierista stílus kialakítása. Grafikusként is jelentős. |