A prekolumbiánus Amerika bemutatásánál kiinduláskor le kell szögeznünk, hogy még a megnevezés is kissé megtévesztő. A Kolombusz előtti Amerika ugyanis az Európaiak számára nem volt általánosan ismert, de képviseletükben a vikingek mintegy 1000 és 1400 között számos alkalommal felkeresték, ahogy erről az Újvilágban hagyott „runáik” meg is emlékeznek. Leghíresebb tán az ún.” Kensington rúna”, amely Vinlandi illetőségű emberek jelenlétére utal 1392-ben Amerika földjén. Ugyanakkor az újvilág népeinek vallásos hiedelmeiben és művészi ábrázolásaiban is tettenért fehérbőrű, szakállas, kaukázusi embertípust megtestesítő látogatók kézenfekvően csak az Eurázsiai térségből kerülhettek ki egy korábbi korban, ha csak nem tételezünk fel idegen látogatókat. S bár az „indián” elnevezés állítólag Kolumbusztól származik, aki Indiát vélte felfedezni érkezésekor, a mai ember számára még mindig ő a földrész nagy felfedezője.
Általában amikor a Dél-Amerikai ősi kultúrák kérdése merül fel az emberekben először mayák, aztékok, inkák nevei merülnek fel.
Le kell azonban szögeznünk, hogy a földrész kultúrája legalább oly régi, mint az ókori Kelet civilizációja, sőt egyes vélemények szerint még idősebb.

Őslakói - mai ismereteink szerint az Eurázsia és Amerika közt még az utolsó jégkorszak alatt fennállott földhídon, azaz szárazulaton keresztül közelítették meg a kontinenst mintegy 25.000 évvel ezelőtt.

Közép-Amerika népei közt elsőként az olmékok említendők, akiket - hordott maszkjaik nyomán -jaguárembereknek is neveznek. Egy titokzatos kultúra, amely igen pontos csillagászati és naptári ismeretekkel rendelkezett. Legismertebb alkotásaik hatalmas emberi fejnek kiformált 10-15 tonnás kőtömbök, amelyek kifejezett negroid vonásokat viselnek.
Ma sem pontosan ismert, hogy a megmunkálásuk és szállításuk hogyan oldották meg az időszámításunk előtti második évezredben.
Legfontosabb kőtár egy La Venta nevű településen működik, ahol további igen talányos szobrokat, reliefeket is láthatunk.

Másodjára az e vidéken a dzsungel meghódításában jeleskedő maya civilizáció említendő. A naptár és írásrendszer hasonlósága, az épületek formai kialakítása, a városok felépítése mind azt igazolják, hogy a maya civilizáció az olmék utóda és örököse. A mai ismereteink szerint több, mint egy évezredig virágzó maya városállamok fejlett mezőgazdaságot és urbánus kultúrát hoztak létre az őserdőben, majd a második évezredben eddig kellőképpen nem tisztázott okokból eltünte, s városaikat elhagyták. Az ottani mai települések lakói még száz éve úgy éltek egy-egy ősi romváros közelében, hogy szinte tudomásuk sincs elődeik által létrehozott objektumokról, de a burjánzó dzsungel ma is sok mindent elrejt még a múltból. Az elmúlt évszázadban közel ötszáz nagyobb maya várost, települést találtak a felfedezők. Köztük élenjárt J.L. Stephens, aki 1839-ben Copánt, az Óbirodalom egyik nagyvárosának felfedezésével nyitotta meg a sort. Egyik leghíresebb felfedezés Palenque városában Pacal fejedelem sírja volt 1951-ben, amely cáfolni látszik azt az elméletet, hogy a maya piramis templomok nem sírokként szolgáltak.
Bonampak felfedezése - maya nyelven festmények a falakon - a képzőművészet magas színvonalának bizonyítéka. A társadalom a mezőgazdaság főterménye a kukorica bázisán élt, amelynek művelési módját az őserdei körülményekhez igazították. Az állattartásnak alig volt szerepe a megélhetésben.

Ma a maja Óbirodalom időtartamát cca. 300-900-ig számítjuk, az újbirodalom ezt követő virágzása mintegy 1200-ig tartott, majd a spanyolok megérkeztéig a tolték hódoltság kora következett 1520-as évekig bezárólag.
Míg az Óbirodalomban egymástól független városállamok fejlődtek a mai Guatemala őserdeiben, addig az Újbirodalomban már egységes maya állam megteremtésére törekedtek, Chitzen Itza, Uxmal, Majapán városok vetélkedtek a hegemóniáért, a vezető szerepért.

Máig ható jelentősége lehet a nép tán legjelentősebb szórakozásának a labdajátéknak, amelyet egymással versengő csapatok vívtak nyersgumi labdát űzve, amelyet a labdapálya oldalára „szerelt” kőkarimán kellett átjuttatni a győzelemhez. A tét - ahogy ma ez a fennmaradt ábrázolásokból kikövetkeztethető - elég elborzasztó: a vesztes élete is lehetett. Hozzá kell tennünk azonnal, a földrészen nem ismeretlen és egyedülálló az emberáldozat, amellyel isteneiknek s főistenüknek Kukulkánnak tisztelegtek.

E középkorban virágzó kőkörszaki - hisz nem ismerték és alkalmazták tömegesen a fémeket - civilizáció alapvetőben békében fejlődött, s a környező népekkel élénk kereskedelmet folytatott. Az ehhez szükséges és kialakult írás és számrendszert az 1950-es években sikerült megfejteni, így sokkal tisztábban értelmezhetők e társadalom ránkhagyott emlékei. Sajnos csak 4 maya kódexemlék is maradt ránk a viszonylag sok kőbe vésett történelem mellett, ezeket az őrző Múzeumok városairól nevezték el. A Drezdai kódex - érdekes módon - említést tesz egy globális katasztrófáról, az egész világot elöntő vízözönről. Az írásos emlékek közt említést kell tenni a maya-kicse indiánok Teremtés Könyvéről, a Popol Vuh-ról, amely a Kolombusz előtti indián irodalom talán legnagyobb és legszebb ránk maradt epikai műve.

A tolték hódítás a második évezredben részben kényszerűség, hisz pl. a csicsimékek, az aztékok nyomása indította el e népet új területek felé. Tula városában talányos kialakítású oszlopok őrzik a fejlett művészet emlékét. A toltékok történelméről, a nagy tanító-isten Quetzalcoatl sorsáról egy mai politikus J.L. Portillo, egykori államelnök írt igen mélyenszántó és elgondolkodtató könyvet.

A maya városállamok és birodalom kiépülésével párhuzamosan az olmék örökséget a mai Mexicói-fennsík területén a totonák kultúra vitte tovább.Ma még nem teljesen megerősített tény, de a mai Mexicóvárostól mintegy 40 kilóméterre található az I.e.II-VIII. században a területen uralkodó, virágzó város romja: Teotihuacán. Nagysága, területe ma is lenyűgözi a szemlélőt.
Főútján a Halottak útjának nevezett nyíl-egyenes sugárút mellett sorakoznak azok az objektumok, amelyek - állítólag - a Naprendszert képezik le. A hatalmas Nap- és Holdpiramis, valamint a bolygóknak megfelelő épületek még számos megfejtetlen talányt hordoznak. Daniken még az akkor a mai tudomány szerint ismeretlen Plúto bolygónak megfelelő, méretarányosan távoli helyen is felfedezett egy kisebb építményt, feladva a leckét a tudósoknak. A várost a térség összes népe szent városnak tekintette. Középpontjában két nagy lépcsőzetes piramisa és a főtér áll, ahol - vélhetőleg - vallási és katonai ünnepélyek lehettek. Fejlettségét és gazdagságát tán annak is köszönhette, hogy csatornázást és víztározók építését is megvalósítottak, javítva az öntözéses gazdálkodás feltételeit. Egy templomi freskó őrízte meg számunkra az úgynevezett „úszókertes gazdálkodás” módszereit, amelyek végül a fölművelés legtermékenyebb formáját hozták létre évente többszöri aratást biztosítva.

Az észak felől földrajzilag nyitott Közép-Amerika nagy történelmi népvándorlása a VIII. században zajlott le. A kontinens északi részén élő indiánok ún. „pueblók”-ban éltek, ami a közösség elhelyezését volt hivatva megvalósítani egy település formájában. Az észak felől dél felé nyomuló, új életteret kereső, fejletlenebb törzsek elsöpörték a korábbi kultúrákat, azok értékeit csak részben megőrízve. Míg a „tolték” szó a közép amerikai nyelvekben kézművest jelent, a hódító „csicsimék” pusztító barbár harcost formáz.

A szintén észak felől érkező tán legismertebb és időben napjainkhoz legközelebb álló civilizáció a mai Mexikó területén korábban elterülő azték volt. Az élelmiszertermelés a valószínűleg e vidéken korábban kinemesített kukorica bázisán alapult. E társadalomban vált mindennapossá a tényleges emberáldozat, míg az egyébként az Óvilágban is hasonló módon zajló vallási szertartásokon, az emberek valóságos feláldozását igen korán felváltotta a szimbolikus áldozat. Az aztékok részéről e ma brutálisnak minősíthető szertartások az elnyomott népek fékentartásának eszközei is voltak, miközben a termékenység érdekében ember és természet mágikus szövetségét voltak hivatva vérrel megpecsételni.

Későbbi fővárosukat, a mai Mexicóváros alatt fekvő Tenochtitlánt 1325-ben alapították. Ekkor még mint betelepülők viszonylag gyengébb népnek számítottak és a Texcoco-tó mocsaras vidékeire szorultak, de egy évszázad alatt uralmuk alá hajtották az összes környező területen élő népet, majd a következő évszázadban - a spanyolok (Cortez) érkezéséig - az azték birodalom látványosan virágzott. Bár nem volt egységes közigazgatás a beolvasztott területeken, a katonai terror és a rendszeres emberáldozat, valamint a kíméletlen sarcok elvont terménytömegei kegyetlen kordában tartották a meghódított népeket. A bukás oka is végül ebben keresendő. Montezuma békével fogadta az érkezőket - fehérbőrű, szakállas isteneknek tartva azokat saját hiedelmei szerint, amelyek az istenek visszatértét jósolták. Cortez katonái rajtaütéssel lemészárolták az azték nemességet, s az őket gyűlölő megosztott népeknél találtak időlegesen menedéket. A mai Kuba szigetéről érkező utánpótlás, ill.erősítés, valamint indián segédcsapatok segítségével vívták ki végül kétes dicsőségű győzelmüket. Rombolva, rabolva, leigázva, meg nem értve és eltörölve az őslakosok kultúrájának értékeit alakították ki több évszázadra kizsákmányoló gyarmatbirodalmukat.

Dél-Amerika sorsa is hasonló végzetbe torkollott az 1530-as években, de előtte egészen más emlékekről lehet beszámolni. Ha Dél-Amerika, akkor inkák. De mikor is létezett a híres birodalom? Csodálkozunk amikor kierül, hogy még 500 éve sincs, hogy megdőlt, s mindössze mintegy 250 évig létezett a XIII-XVI. században.
Nézzünk tehát először távolabb!

Bizonyítottan mintegy 11.000 éves mumifikálási eljárást fedeztek fel és rögzítettek a csincsorro indiánok népénél, akik temetkezési szokásaikat alakították ki így.
Meglepő, de a kereszténység létezése előtt már mintegy 1000-2000 évvel használták a keresztet a chachapoya indiánok, valamint felbukkant ez a szimbólum a tiwanakói jelképrendszerben is.

Tiwanako, vagy Tiahuanaco. A Dél-Amerika minden népe által tisztelt szent város, illetve birodalom, amely a kontinens nyugati felén a mai Equadortól Chiléig uralkodott. A XX. század tizes éveitől egy Posnansky nevű, lengyel származású, boliviai régész ásta ki a Titicaca tó mellett fekvő tetszhalálából a romvárost. A Kalasasayát - a Naptemplomot -, az Akapanát - a földpiramist -, valamint Puma Punku-t, amelyet egy egykori kikötővel azonosított. Bizonyos tapasztalt tények alapján – amelyek közt igen jelentős az épületek tájolása - feltételezte, hogy a város mintegy 15.000 éves. „Itt ringhatott az emberiség bölcsője.” Miután ez a feltételezés alapvetően megkérdőjelezte és kikezdte a korábbi, az emberi civilizáció fejlődéséről kialakított képünket, a tudóstársadalom többsége e feltételezést soha nem fogadta el.
Kényelmesebb volt Tiwanaco-t egy az 1000 környékén virágzó „korai és késői horizont”-tal rendelkező kultúrának nyílvánítani. Azonban a Nap és Holdkapu frízei, az építkezésekhez használt modulszerű, csereszabatos építőelemek, a fordított, inkább kábelfedésnek látszó csatorna- elemek, a 400 tonnás kikötői mólókőtömb, az épületek formái igen elgondolkodtatóak. Utóbb a Titicaca-tóban - amely a világ legmagasabban fekvő sós-vizű tava - is épületek romjait találták régészek a víz alatt. Mivel az Altiplano - egy hegyláncok által körbezárt feltöltődött felföld - csak mintegy 3%-a nevezhető régészetileg feltárt területnek, így itt még számos meglepetést feltételezhetünk. A kiterjedt birodalom emlékei felfedezhetők Ollantaytambó erődítményénél is, amely már a mai Peru egyik inka büszkesége rózsagránit templomfalával.
A sierra, azaz a hegység és a costa, a tengerpart két különböző topológia, amelyet egy nép, az inkák kapcsolnak össze.
Azaz dehogy csak az inkák. Számos kultúrát ismerünk előttük is, bennük csak ezek kristályosodtak, csúcsosodtak ki.
Chavin, amelyet eddig a legrégibbnek tartottak, moche, a Supe folyó völgyében, chancay, paracas, nasca, chimu, mind, mind egymásnak, vagy az inkáknak behódolt népek, amelyek ott hagyták kultúrájuk nyomát a fejlődésben monumentális szobrokkal, kifinomult kerámiákkal, gyönyörű szőttesekkel, de mindenek előtt azokkal az épületegyüttesekkel, amelyek jobban bírják a földrengéseket is, mint a spanyolok építményei. Az országot, vagy inkább a dél-amerikai földrészt jellemzik igazán a magas hegyekben húzódó teraszok, amelyeken a földművelés folyt. Teljes hosszukat csak sok ezer kilóméterre lehet becsülni. Vízellátásuk, öntözésük, csatornázásuk megtervezett. Számos ilyen terasz már elhagyott, oly magasságba emelkedett, hogy ott nem folytatható mezőgazdasági művelés. Ezek küzül több már a jég és hó alá kúsziuk be 5500 méter magasan. Érdekes lehet elgondolkozni azon: ha évente 1 centimétert emelkedik ma is a hegylánc, vajon mikor építhették őket, hogy még megfeleljenek a max 2500-3500 méter közti művelési feltételeknek, mert e ma-gasság felett nem teremnek meg haszonnövények?

Külön kell szólni a híres inka utakról is, amelyeken az egykori futárszolgálat teljesítette feladatát. Az É-d-i irányban húzódó országot két párhuzamos főút látta el, az egyik közelebb a tengerparthoz, a másik a magas hegyekben futott, mindig törekedve az egyenességre. A két utat összekötő utak rendszere kapcsolta egymáshor és a városokhoz.Ha a hegyekben meredek szikla állta útjukat, akkor inkább lépcsőket véstek, mintsem kerültek volna. A szélességre jellemző megállapítás, hogy hat spanyol lovas elfért egymás mellett ez utakon. Az inka futárok egymástól mintegy 1800 méterre elhelyezett állomásokon pihentek, hogy a híreket, csomagokat adott pillanatban a következő állomásra juttathassák. Így kerülhetett friss hal mindennap az inka asztalára, pedig a távolság száz kilóméterben mérhető.
Helyi utazási irodák ma is szerveznek eredeti inka úton túrákat, egyebek mellett így is el lehet jutni Cuzcóból az egykori fővárosból 4-5 nap alatt Macchu Picchu-ba.

A világ köldökének is nevezett Cuzcó, az inkák egykori fővárosa 3600 méter magasban terül el az Andokban. A város a kőművesség csodájaként is számon tartható, mert az egykori, állítólagosan inka paloták szebbnél szebb alkotásai az emberiségnek. Hogy miért állítólagosan? Csak azért, mert legalább négyféle prekolumbián falazási technológia tettenérhető az épületeken, s van olyan is amelyet kétféle módon építettek. Másként fejezték be, mint ahogy kezdték. A tökéletesen egymáshoz illeszkedő, csiszolt, megmunkált felületű kövek, melyek egymáson - a beékelt sarkak miatt képtelenek elmozdulni - néma tanui a bekövetkezett változásoknak. A megalitikus Naptemplom, a Corricancha egykor arannyal bevont falain ma spanyolok építette katedrális falai állnak, s kövekbe formált megmagyarázhatatlan technológiája válaszokért kiált.

A város felett Sacsayhuamán erődítménye trónol, őrízve a mindenkori inka leszármazottak életét, nyugalmát. Hatalmas bizonyítottan preinka, cyklopikusan összerakott kövei gondoskodnak az egykori vízelvezetés problémájáról is. Háromszintű teraszai állítólag Pachacuti inca ideje alatt épültek, de ennek ellentmondó információk is léteznek. A város alaprajza főbb útjaival, tereivel egyébként egy nyújtózkodó nagymacskát, pumát formáz, a középkorból így is megfelelve korunk urbanizációs és városrendezési kihívásainak.

Az inka birodalom talán legismertebb szent helye Macchu Picchu, a XX. század 10.-es éveiben újrafelfedezett, elfelejtett város. Állítólag ide húzódott vissza az inkák kis csapata a spanyolok elől, akik soha nem fedezték fel a hegyek csúcsán létrehozott, önellátó fellegvárat. A hagyo-mányos inka teraszokkal is körülvett épületegyüttes templomaival, lakóházaival, véderőműveivel ma is olyan, mintha tegnap hagyták volna el, kivéve a házak tetejének hiányát. A forrást tervszerűen kialakított kis csatornák szállítják a szük-séges vízkivételi helyekre, az Intihuatana - ahol megpányvázzák a Napot - készen áll csillaglesői szerepkörére, s a hatalmas kövek közül csak a Holdtemplom némelyike mozdult el kissé egy korábbi föld-rengést követően.

Külön kell szólni a Nasca fensík csak magasból látható ábrázolásairól is. Ezeket a 30-as 40-es években beinduló légiközlekedés nyomán fedezték csak fel, s igazán csak a levegőből élvezhetők. Nem tudjuk mikor, ki és miért készítette őket, minden ezirányú válasz csak találgatás. Ugyanakkor igencsak elgondolkodtatóak újfent a Nasca sivatag technikai létesítményei részben a földfelszín felett, részben alatta. A felszínen mintha leszállópályák kerültek volna kialakításra (Daniken neve is kellőképpen devalválta a rajzolatokat), de a föld alatt meg bizonyíthatóan prekolumbián vízvezeték-csatorna-rendszer húzódik több tízkilóméter hosszban, amely tehát legalább 600 éve működik, s vize ma is tiszta, friss, mig a Nasca folyó közben szennyvízfolyássá vált. A csatorna egyébként a folyó medre alatt is átmegy, tehát bonyolult mérnöki létesítmény, mely kútjain keresztül friss vízzel látja el a sivatag egymástól tízkilóméterekre lévő pontjait is.

Végezetül az inka társadalomról annyit, hogy a vezetők - az inka és rokonsága - viszonylag kis réteget testesített meg. Ez a spanyolok érkezésekor mintegy 500 főt számlált, s egymásközt ó-aymara nyelven beszéltek. A mintegy 250 év alatt uralmuk alá hajtott számos nép, többszázezres népesség nyelve a kecsua volt. A katonák-papok-tudósok-hivatalnokok közössége képezte a társadalom második, míg a nép a harmadik csoportját. Jól szervezett és adminisztrált termelés folyt, mindenki ellátását biztosították. Legnagyobb bűnnek a lustaság, munkátlanság számított, de aki dolgozni akart és tudott, kapott mindig feladatot és rendes ellátást, megélhetésével nem volt gondja.
Mindezeket a dolgokat mennyiségeket, tulajdont és elosztást tekintve a „kipu” nevű csomóírás rögzítette. Az esetlegesen természeti katasztrófa súlytotta vidékeket területi és központi raktárakból látták el, segítették.

Ma számosan azzal támadják e rendszert, hogy az egyénnek nem volt önálló akarata, csak teljesíthette vezetői, uralkodója parancsait. Termelt, vagy épp hadba vonult ezt nem saját akaratából, hanem utasításra tette, s ez diktatórikus jellemzővel ruházza fel a társadalmat.
Lehet, de a rendszerben húzódó szociális háló, amely mindenki megélhetését biztosította, mindenképp korszerű és előremutató társadalomfelfogást igazol.