A 19. századi művészeti technikák közül kétségtelenül a festészet adta leggazdagabb, legújszerűbb értékeket. A legfontosabb irányok Párizsból indultak ki, mely ekkor a művészet lüktető szíve.

A nyilvánosság a romantikusok egyes képviselőit, Delacroix-ot, vagy Courbet-t csak kelletlenül fogadta, de kitört a botrány, amikor egy új csoport, a később impresszionistáknak nevezett festők megjelentek képeikkel a rendszeres éves kiállításon.

Miután 1874-ben a híres párizsi Salontól visszautasították műveiket társaságot alapítottak és kiállítást szerveztek, hogy képeiket a nagyközönségnek bemutathassák. A kiállítást Renoir rendezte, aki a képek felfüggesztését, elhelyezésük rendjét és keretezését is rendhagyóan oldotta meg. A Salonon az egész falfelületet beborították a aranyozott keretezésű képek, míg az új kiállításon egymástól megfelelő távolságban, önálló felületen helyezték el műveiket. Főként fehér keretekben, mert az aranykeret csillogása és tolakodó harsánysága megváltoztatja a kép összhangját.

A közönség nevetgélt, fütyült, rosszmájú, fitymáló megjegyzéseket tett, pl.: alaktalan foltok, természetellenes színek, pacsmagolás. Nem értették és ea képeken testet öltő új törekvéseket. A média is a konzervatív oldalon állt gúnyos és rágalmazó újságcikkeivel.

Az irányzat neve az impresszió, a benyomás szóból származik, hisz ők mindenekelőtt ezt kívánták visszadni műveikben. Azt a pillanatnyi, vizuális élményt, amelyet emberek, tájak, tárgyak megfigyelésekor szereztek. A megfigyelés tárgya mindig változik és ebből, valamint a fény módosulásából következett, hogy a szín sem állandó jellemzője a tárgyaknak. Utóbbi a színeket kisebb foltokra bontja fel. Ez eddig a műtermi festészetben fel sem tűnt. De a szabadban festők ezt tapasztalják a verőfényben. “Ha látható, hogy a szín különböző színű részecskékből áll, nosza fessük meg ezeket!” “Ha látjuk, hogy a fa megvilágítása más este és reggel, ne fessük azt egyformának!” Ugyanez vonatkozik égre, vízre, más tárgyakra, még az emberre is. ”Nem festhetünk mást, mint amit látunk.”

Nyolc kiállítás valósult meg 1886-ig, amelyek nem voltak egy egységes csoport rendezvényei. A negyediktől folyamatos elpártolás regisztrálható, mert a Salon megnyitotta előttük a kiállítás lehetőségét.

Az élénk színű, csillogó fényekkel teli, ragyogó, boldog képek Monet, Manet, Pisarro, Renoir, Degas, Sysley festményei, melyek a természet különböző szakaiban mutatták az életet.

Nagy hatással voltak az utókorra. Ám elődeiket is megleljük a XIX. század angol tájképfestői közt elsősorban Constable, ill. Turner személyében. Őket támogatták a francia tájképfestők, a barbizoniak.

 

Manet első képei, amelyeken a fokozatos árnyékolást elvetette az éles kontrasztok kedvéért, a konzervatív művészek körében közbotrányt okoztak. Az akadémikus festők nem engedték a művész képeit a Salonban kifüggeszteni. Maga Manet hevesen tagadta, hogy forradalmár lenne, csak az új elméletek hatására nem hagyta magát befolyásolni előzetes ismereteitől. Csakis arra szorítkozott, amit látott. Így nem véletlen, hogy lóversenyt ábrázoló képén, egyik lovának sincs négy lába. Egy-egy villanásnyi mozzanatban csakugyan nem láthatunk valamennyi részletet.

Monet, aki negyvenszer festette meg aroueni székesegyházat csak azért, hogy a napszakok különböző változataiban tökéletesen megalkossa a színek legenyhébb változatait. Mintegy 15 képet alkotott az egyik pályaudvarról, hogy megörökítse a gőz játékait.  Az egyes színek apró foltocskákra való bontását ő végezte el legkövetkezetesebben. Így utca- és épületképei szinte földi súlytól mentes színálmokká alakultak. Ő alkotta a csoport névadó képét:A felkelő nap impressziója.

Degas a portrétól és a történelmi festészettől jut az impresszionisták közé miután megismerkedik Manet-val és a többiekkel. A korabeli élet jeleneteit kezdi festeni, palettája színesebbé válik és kivilágosodik. Kora talán legkiválóbb rajzolójaként mind a vonal, mind a szín mestere. A fényképezés eredményei és a japán művészet megismerése nyomán mind erőteljesebben komponál. Művei a ‘70-es években a tánc és az opera világát örökítik meg. A próbákon kiváló alkalma nyílik, hogy különböző oldalakról a legváltozatosabb helyzetekből lásson és örökítsen meg emberi testeket. Bonyolult rövidüléseket, különleges megvilágításokat figyel meg. Egyre inkább e megörökített mozgás keríti hatalmába, de romló látása miatt a ‘80-as években már inkább pasztellel dolgozik.

Renoir főképp párizsi utcaképein látszik rokontörekvésűnek. Legtöbb műve azonban a párizsi nők szépségének juttatott bók is, de nem annyira a színfelbontás eszközével, mint inkább a színek ragyogtatásával. Tánc a Moulinban című műve szabadtéri táncot ábrázol egy párizsi kerthelyiségben.  A gondalan lét atmoszféráját igyekezett megragadni. Az élénk színek vidám kavargását varázsolja elénk, ugyanakkora fény-árnyék hatások tüneményes játékával, a színfoltok villódzó hatásával operál. Az előtérben lévő emberalakok arcán még egyes részletek viszonylag láthatók, de a hátrébb lévő formákat feloldja a levegő és a napfény. A festmény nyilvánvaló vázlatossága, látszólagos befejezetlensége nem hanyagságból, hanem megfontolt művészi tudatosságból ered. Ha kidolgozta volna a részleteket, festménye merev, élettelen lenne. De e képet nem lehet közelről, részletek után kutatva szemlélni. Az impresszionista festményekre ez jellemző. Visszatérő motívum a festészetben, egyik emlékezetes műve: Az olvasó nő.

Pisarro a hagyományos francia tájat, mezőket, gyümölcsösöket, aratási jelenetet, utcákat festett, amelyek a stabilitást és állandóságot jelentették egy iparosodó korban.

A párizsi festők művészete volt az impresszionizmus, azoké a városlakóké, akiket megragadott a vidék szépsége is.

 

Az impresszionisták és a magyar festészet kapcsolata érdekesnek nevezhető. Munkácsy Mihály a magyar közönség és a festők rajongott művésze, példaképe, már az impresszionisták első jelentkezése idején járt Párizsban. Ő azonban nem tartotta szükségesnek, hogy elszakadjon a hagyományoktól. Romantikus realizmusa, erőteljes festésmódja, biztos kompoziciói, jó kézzel választott megrendítő témái sikert hoztak számára.

Barátja Paál László ugyancsak Franciaországba költözött és Barbizonban telepedett le. Alkotásai erdei hangulatokat tükröznek az iskola legjobb festőinek színvonalán.

A Münchenben dolgozó Szinyei Merse Pál azonban mindenfajta információ és kapcsolat nélkül meglepően közelítette az impresszionisták stílusát. Fő műve a Majális a szabad levegőn való festésnek, a plein air festészetnek példája. Ez a módszer az impresszionizmus megelőző fázisának tekinthető. Az alkotók észrevették, hogy a folyamatosan változó napfény és a levegő átalakítja a műtermi színeket, de ezeket még nem bontották önálló foltokra, mint neves követőik. Szinyei említett művén is jól megfigyelhetőek a napfényes és árnyékos részek kölcsönhatásai, a levegő finom rezgései. Emlékezetes alkotása aLila ruhás nő.

Az ember és a táj harmonikus kapcsolata foglalkoztatta az 1869-ben alakult nagybányai iskola tagjait is. Vezetőjük Hollósy Simon, majd a közülük kiemelkedő Ferenczy Károly munkássága bír legnagyobb jelentősséggel. Az eredeti természetszemlélet és a magas érzelmi töltés a gyakran merengő, sőt borongós képekben jelentős szereppel bírt a magyar festészet akadémikus iskola alóli felszabadulásában.

 

Az impresszionisták felfedezéseiből számosan építkeztek. Néhányan közülük továbbfejlesztve újat is képesek voltak alkotni: Cézanne, Vincent van Gogh és Paul Gauguin. Nem képviselnek egységes stílust. Ők a posztimpesszionalisták.

 

Cézanne úgy vélte az impresszionalisták helytelenül tették lényegtelenné a tárgyak formáját. Az egymásbaolvadó színfoltok lemondanak a konkrét alakzatokról. Ugyanakkor Cézanne nem akart lemondani a színgazdagságról sem. A kettős feladatot a geometria útján vélte megtalálni. Bár a természetben nincsenek tökéletes mértani testek, de minden tárgyban felfedezhetjük őket, ezekből építkezhetünk. Körvonallal is hangsúlyozhatjuk a mértani felépítést,  az egyes elemeken belül alkalmazzuk a különböző színfoltokat. Szép, színes, ugyanakkor állandó formákból felépített képeket festett. Szilárd, megbízható, megváltoztathatatlan világot látunk. A színgazdagság tökéletes formavilággal párosul.

Ugyancsak az impresszionistáktól indult a kiemelkedő holland festő Vincent van Gogh. 1880-85 között Hollandiában festi erőteljes realista képeit, Millet, Rembrandt, Hals tanulmányozása nyomán. Nem törekedett azonban a nyugodt tökéletességre, egész életében akkor gyógyíthatatlan idegbetegség gyötörte, magányos külföldiként tengette életét Franciaországban. Szíve azonban telve volt érzésekkel, ezeknek nem akadt tárgyuk. Vágyak, álmok, szomorúság, hogy ezeket nem oszthatja meg senkivel. Így a festészetbe ölte érzéseit. Érzelme-inek kifejezője elsősorban a szín. Ifjúkorában Hollandiában még sötét, borongós színeket használt, de Párizsban, az impresszionisták hatására képei megváltoztak: a súlyos barna, fekete, szürke eltűnt, helyüket tiszta zöldek, vörösek, sárgák, kékek foglalták el. Ugyanakkor ezek nem röpke be-nyomásokat, vagy derűt érzékeltettek, hanem a vad, nyugtalan érzelmeket mutatták. Ezt látjuk portréin, különösen önarcképein, ugyanis magányában gyakran volt modellje saját képeinek. Talán lelke tükröződik abban is, hogy a délvidék sivár, kiégett földjét festi. Csak néha jelentkeznek alkotásaiban látható nyugodtabb időszakok képein kék égbolttal, csillagokkal, vagy virágzó alma- és mandulafákkal. Megújuló gyötrelmeit gyászos ciprusok, tekervényes olajfák, sárga égbolt, fakó tarló mutatja. Ez az 1880-as évek második felében érzékelhető igazán, amikor művészete kiteljesül egészen 1890-es öngyilkosságáig.

Bővebben Vincent van Gogh életéről. Van Gogh (1853. március 30. - 1890. július 29.) holland festőművész, a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakja.

 

Vincent van Gogh Hollandia déli részén született 1853. március 30-án. Apja református lelkipásztor volt. 20 éves korában Goupil képkereskedő galériájában alkalmazták. Előbb Hágában, majd Brüsszelben és Londonban, végül Párizsban dolgozott. Ekkortájt kezdett el levelezni nála négy évvel fiatalabb öccsével, Theoval, akivel öt testvére közül a legszorosabb kapcsolatot alakította ki, és aki szellemileg és anyagilag is támogatta bátyját.

1876-ban visszatért Londonba, és tanítóként, majd segédlelkészként dolgozott. 1877-ben Amszterdamba költözött és elkezdte teológiai tanulmányait.

Szociális érzékenysége hamar kialakult. 1878-ban Borinagba, egy szegények lakta bányászvidékre ment lelkipásztornak. Teljesen azonosult a szegények sorsával, rongyos ruhákba járt, viskóban lakott. Első rajzai a paraszt- és bányászcsaládok életét ábrázolják. Emellett számos képet másolt, például Millet műveit. Megjelent művészetében a Magvető (Millet nyomán) figurája, ami visszatérő motívum lesz.

 

Hollandiában töltött évei alatt tudatosult benne, hogy festő szeretne lenni. Anyagilag öccse támogatta (élete végéig), művészeti tanácsokkal Anton Mauve festő látta el. Apjával való összetűzése után elköltözött családjától és műteremlakást bérelt. Tovább rontotta családjával való kapcsolatát, mikor magához vette modelljét, egy terhes prostituáltat, és kislányát.

1883 szeptemberében Hollandia északkeleti tartományába, Drenthe-be költözött. Rajztanulmányai realista témákat dolgoztak fel: parasztok életét, a leghétköznapibb, közismert vagy kézműves tárgyakat, eszközöket (facipő, durva lábbeli, szövőszék) vagy akár krumplihalmokat, madárfészkeket, tragikus egek alatt húzódó, sötét árnyalatokal festett sötét tájakat. A szimbolikus gondolkodásmód alapja művészetének, a tárgyakkal, épületekkel sorsokat szeretne megfogalmazni. A tárgyak szimbólummá válnak: az elnyűtt bakancspár az emberi összetartozást, egymásra utaltságot jelenti. Művei: Csendélet három söröskorsóval, Az öreg templomtorony Nuenenben, Három madárfészek.

1883-ban készítette első olajfestményét, címe Gazt égető paraszt. Theo figyelmeztette, hogy a sötét tónusú képek már nem divatosak Párizsban, ahol az impresszionisták akkor kezdték használni élénk színeiket.

 

1885-ben meghalt apja, ezután nem sokkal festette első nagyméretű, híressé vált képét a Krumplievőket. A festményen szereplő portrék rendkívüli lélekábrázolásról tanúskodnak.

 

1885 novemberében Antwerpenbe költözött. Itt lehetősége nyílt jobban elmélyülni a művészetben, mivel beiratkozott a helyi festőakadémiára. Meztelen modellekről rajzolhatott, a város múzeumát végigjárva pedig megismerhette a holland és belga képzőművészetet, főleg Rubens festményeit. Egzotikus árucikként Antwerpenen keresztül jöttek Európába a japán metszetek, melyeket van Gogh is szorgalmasan vásárolt és utánzott.

 

1886 februárjában Párizsba költözött, testvérével lakott egy művésznegyedben a Montmartre-on. Gyakran találkozott az impresszionistákkal, megismerte műveiket, festészeti technikájukat. Barátságot kötött Henri Toulouse-Lautrec-kel és Seurat-val. Saját festményein Párizs utcái, épületei, a Szajna és környéke elevenednek meg. 20 önarcképet is festett (Önarckép állvánnyal, Önarckép pipával) . Továbbra is érdekelte a „japánizmus”, számos másolatot is készített japán metszetekről. Ekkor festette Tanguy apó portréját, aki festőfelszereléseket árusított, de mindig megengedte, hogy a festők képeikkel fizessenek. A festmény hátterében az akkor divatos japán fametszetek látszanak.

 

1888 februárjában elköltözött Franciaország déli részére Arles-ba, műtermet és egyben lakást bérelt a „sárga házban”. Meghívta magához Gauguint abban a reményben, hogy együtt alkotnak. Gauguin érkezésére várva festette a Napraforgók című képét.

Van Gogh-ra hatott barátja dekoratív, szintetizáló stílusa. A mediterrán napfény zuhatagában nem volt lehetséges az impresszionizmus lírai hangjának megőrzése, a légköri vibrációk jelenítése. A telt napfényben a színek tisztán, saját értékükben, sőt intenzitásukban fokozottan jelennek meg. Van Gogh is a végsőkig fokozta a kiegészítő (komplementer) színek színintenzitást növelő lehetőségeit. A színháromszögben a három alapszín, a piros, a sárga és a kék alkotják a háromszög csúcsait, és közöttük foglalnak helyet a kiegészítő színek, a zöld, a lila és a narancs. A kiegészítő színek egymásra hatása különös színizgalmat ébreszt. Van Gogh hallatlan szenvedéllyel próbálta ki a komplementer variációk lehetőségeit. Számára a sárga a szeretetet jelenti, a szín megtelik szimbolikával.

Gauguinnel ellentétben megtartotta az impresszionizmus bontott ecsetkezelését, festékpásztái apró rovátkákként kerültek egymás mellé, és a vonások burjánzásába, körforgásába van Gogh belevetítette zaklatott lelkivilágának minden tragédiaélményét. Ekkor alakult ki sajátos stílusa. Témái az Arles környéki tájak, búzaföldek, hidak, napraforgók, szobája, fák és önmaga (Arles-i látkép íriszekkel, Langlois hídja, A festő munkába menet, Éjszakai kávéház, Kávéház terasza éjjel). A köznapi motívumokat drámai erő hatja át. A két festő hatott egymásra, van Gogh a rafinált képkivágást, az izgalmas komponálást sajátította el Gaugiuntől (Emlékezés az etteni kertre, Magvető lemenő nappal).

Az arles-i korszakot bő festői termés jellemzi, 190 képet készített. Az idegfeszültségtől kimerülten és zaklatottan, 1888 karácsonyán elméje elborult. Egy Gaugiunnel folytatott vitát követő válságos pillanatban levágta egyik fülét. Elmegyógyintézetbe került.

A hallucinációk és az epilepsziás rohamok után a nyugalom időszaka következett. Van Gogh maga kérte felvételét a saint-rémy-i szanatóriumba. Egy évig (1889. május 3-tól 1890. május 7-ig) tartózkodott az intézetben, de közben sem hagyta abba a festést. Az arles-i és saint-rémy-i időszakban is rendszeresen küldött képeket Theonak. Többször idegroham tört rá, három hétre tudatát vesztette. Amikor magához tért, tudomásul vette, hogy gyógyíthatatlan beteg. Ezután életét a hosszú, fájdalmas rohamok és a lázas munka jellemezték. Betegsége ellenére ebben a két korszakban születtek remekművei, pl.: Csillagos éjszaka, Út ciprussal és csillaggal.

 

Auvers-sur-Oise-ba, a Párizs melletti kis helységbe 1890 májusában költözött. A hely ideális: szép táj, közel van Párizs illetve testvére. A bánat és a magányosság lengi körül a Búzatábla repülő varjakkal című képét. Van Gogh számára a festészet öngyógyítás és léleképítés.

Itt kezeltette magát Gachet doktorral, a homeopata orvossal, aki maga is amatőr festő volt. A doktor jelentette számára az utolsó reményt. Családias hangulat vette körül kapcsolatukat, gyakran megfordult a doktor házában.

Július elején meglátogatta Theot Párizsban. Öccse figyelmeztette, hogy veszélyben van az állása, és takarékoskodniuk kell. Lehetséges, hogy kilátástalan anyagi helyzete, illetve újra elhatalmaskodó betegsége miatt július 27-én elsétált egy elhagyatott helyre, és pisztollyal mellkason lőtte magát. Visszabotladozott szobájába, és két nappal később, július 29-én meghalt öccse karjai között. 1890. július 30-án temették. Utolsó kívánsága az volt, hogy Hollandiában temessék el. A ravatalát barátai napraforgókkal borították el. Theonak írta azt a befejezetlen levelet, melyet halála után találtak meg nála: „És a munkám – az életemet teszem fel rá, és félig elvette az eszemet.”

Vincent van Gogh műveiből 2006. december 2 - 2007. április 1. között a Szépművészeti Múzeum rendezett kiállítást.

 

 

 

A harmadik posztimpresszionista festő Paul Gauguin is az impresszionistáknál töltötte tanulóéveit. Gauguin lassan meggyűlölte Franciaországot, Párizst, a civilizációt, ellenszenvet ébresztettek benne a mesterségesen alakított szokások, viszonyok. Vágyódott a Paradicsom, az érintetlen természet után. Hamarosan elhagyta hazáját, családját, barátait. Tahitiba utazott és kisebb megszakításokkal tizenegy évig élt ezen a szigeten. Itt töltötte élete utolsó és munkássága szempontjából legjelentősebb időszakát. Itt születtek azon képei, melyekhez hasonlót még senki sem festett.

Európa számára új volt a téma és a festésmód is. Egzotikus tájak, virágok, gyümölcsök, emberek, de vörös lovak, vagy rózsaszínű homok. A művész nem ragaszkodott a természetben látott színekhez mereven. Jobban érdekelte a képek színharmóniája. Így tárgyai megjelenését gyakran a kép belső színrendszere határozta meg, amely nem térábrázolást szolgált, hanem dekorációt. A dekoratív díszes színsík mozdulatlanságot, állandóságot kölcsönöz. Az impresszionisták széttördelt színei Gaugain ecsetje alatt eggyé forrtak, már nem a fény hatásától függtek, hanem kizárólag a művésztől.

 

Egy sokkal fiatalabb művész Georges Seurat is az impresszionizmus felfedezéseiből indulva tudományos alapokon kívánta a kérdést megoldani. A színelméletet tanulmányozva elhatározta, hogy festményeit mozaikszerűen, apró, szabályos, töretlen, keveretlen színfoltokból fogja felépíteni. A kép majd a néző fejében áll össze. A pointillizmusnak elnevezett festési mód azonban azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a kép elveszti érthetőségét, hiszen kerüli a kontúrokat és a formákat sokszínű foltokká tördeli. A művész ezt azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy a formákat radikálisan leegyszerűsítette.

 

A magyar művészetben a poszt-impresszionalistákat Rippl Rónai József és Csontváry Kosztka Tivadar képviselték a legmagasabb szinten.