A realista és impresszionalista mozgalmak kibontakozásával párhuzamosan a szimbolistának nevezett irányzatművészei arra törekedtek, hogy a jelenségek világán túli rejtett valóságról adjanak hírt, amelyet „az állandóság, örökérvényűség és a végérvényesség” jelzőivel fejezhetünk ki. A szimbolizmus képviselői a pre-raffaeliták, akik a Raffaello előtti középkori művészet hívői.
A szimbolizmus inkább mozgalomnak, mint stílusnak nevezhető. Fél évszázadon át hatott a művészetekben. Európában mindenütt kibontakozott és a századfordoló előtti évtizedekben élte fénykorát.
A preraffaeliták második nemzedékéből Walter Crane, Edward Burne-Jones, valamint William Morris említhető. Morris gyakorolta a legnagyobb hatást sokoldalú tevékenységébvel. Ő kezdeményezte az iparművészetet Angliában, ő alakította társadalmi programmá a mozgalom etikai hitvallását: a művészet mindenkié. Később ebből kristályosodott ki a sze-cesszió.
Európában 1880 táján a gondolat és eszmény lendült ellentámadásba a természettel és realitással szemben. A művészek általában az angliai mozgalomra hivatkoztak, mert ebben vélték feltalálni azokat az irodalmi, ikonográfiai és lélektani tartalmakat, amelyekből meríthettek.
Két francia művészt kell kiemelnünk Chavannes-t és Moreau-t, akik mindketten a történelmi festészet talajáról jutottak a szimbolizmushoz. Előbbi a vonal utóbbi a szín hangsúlyozásának képviselője. Chavannes a XIX. század legnagyobb francia falképfestője. Témái allegórikusak és elbeszélő jellegűek, megfestésüknél a kompozicióra és az alakok ritmusára helyezte a hangsúlyt. A formák leegyszerűsítettek, világos színeiket kontúr keretezi, az árnyalatok kiegyenlítettek. A látvány egysége uralkodik, stílusának jellemzője a leegyszerűsítettség és a részek elkülönülése.
Moreau két festésmód közt ingadozott: egy nagyon aprólékos, befejezett megjelenítés, valamint egy teljességgel befejezetlen közt, amely rendkívül merész színkísérletekhez vezette. Szerinte a szín nem a valóság reprodukálása, hanem annak értelmezése. Főiskolai professzorként tanította növendékeit, akik közt ült Matisse és Rouault is.
A szimbolizmus 1886-ban vált hivatalos mozgalommá, kiáltványa megjelenésekor, az utolsó impresszionista kiállítás idején. Ezen szerepelt Seurat, Gaugain és Redon is. Ekkor alapították a La Voguéfolyóiratot is, amely első éveiben határozottan szimbolista volt.
A szimbolizmus gyorsan terjedt, kibontakozását segítette a társadalmi-gazdasági fejlődés is. Egy gondolatból, érzésből, élményből indul ki, és a természetben keres hozzá analóg ritmusokat, formákat, színeket, melyekkel már nemcsak láttatni, de sugallni is tudja az eredetit, melyet e szimbolikus látvánnyal fejez ki. A művészet így nem reprodukálás, nem a valóság ábrázolása, hanem annak transz-ponálása, összefüggések és megfelelések keresése.
A szabadban való festés ezzel elvesztette fontosságát, hisz e művészek „emlékezetből” festettek. Új témákat találtak, pl. a halálban beteljesült sze-relem, jó-rossz, vágy-halál.
A nő alakja azért dominált, mert kettős természetű, vágyat és halált is jelképez. Már a fiatal lányok is ártatlanok, de érzékiek is (pl.: Klimt). Persze a művészek saját lelkük mélységeit kutatták egészen a tudattalan határáig. Edgar Allan Poe soha nem volt népszerűbb, mint ebben az időben.
Minél jobban bezárkoztak azonban saját énjükbe, annál magányosabbá váltak a művészek (pl.: Munch). Tudatosodott bennük a csend és a mélabú.
A XIX. században nem jellemezte az építészetet egységes stílus. Részben a fejlődésből következő modernség, részben a régi stílusokban megtalálni vélt korszerűség jutott érvényre. A kor stílusa az eklektika.
A század közepén egyre jobban érvényre jutottak a várostervezés addig szinte fel sem merülő gondolatai, a városrendezés, a modernizálás eszméi. Ezek nem politikai meggondolásból születtek, hanem közlekedési, közegészségügyi szempontok előtérbe kerülése nyomán. Az átformált Párizs pedig mintája lett szerte a világon a hasonló törekvéseknek. Barcelónában található Európa legszisztematikusabb városszerkezete, amely azonos az amerikai városokéval. A sakktáblaszerű alaprajzba azért kerültek oly nevezetes átlók, hogy mellőzhetővé tegyék a felesleges kerülőket.
Európa több nagyhagyományú városában a régi városfalak, védművek lebontása nyomán, azok helyén hoztak létre körutakat, meghagyva az eredeti városmagban létrehozott épületek, katedrálisok, városházák központi szerepét. A kórházak, börtönök, iskolák egyre pontosabban körvonalazott programok szerint épültek. A kórházaknál azért terveztek különálló pavilonokat, hogy csökkentsék az esetleg fellépő fertőzések veszélyét, a börtönöknél a felügyelet leghatékonyabb módjára törekedtek. De sokhelyütt, pl. a pályaudvaroknál, kereskedelmi létesítményeknél nem támaszkodhattak előképekre. Így a különböző stílusokat részben a tervezett funkció, részben a felhasználandó anyagok, ill. az építészek ismeretei határozták meg.
A bérházak magasságát szabályozó rendelkezések nyomán új méretarányok, viszonylag egységes városközpontok váltak általánossá Európában. Az Egyesült Államokban ilyen korlátozó rendelkezések híján a kereskedelmi rendeltetésű épületek egyre nagyobb méreteket öltöttek (felhőkarcolók). Ezek felépítése adott új arculatot számos USA-beli városnak, melyek azóta a nyugatias városok jellegzetességévé váltak.
Aszázadforduló környékén érzékelhetővé vált, hogy egyre gyorsuló ütemben haladják meg a dolgok a múltat. A kor tudományos technikai fejlődése messze meghaladott minden korábbit és gyorsuló ütemű volt. A művészek keresték a módját, hogy a korszerűség igényével hogyan jelentkezhet e jelenség a kreatív mű-vészetekben. Igény támadt a kor sajátos művészeti formájára, amely kapcsolatot képezhet a művészet és társadalom kö-zött. Ez a szecesszió révén megvalósul-ni látszott. A stílus meg kívánt szabadulni minden korábbi stiláris kötöttségtől. Több országban egyidőben lépett fel, bár különböző elnevezésekkel, mégis azonos tartalommal létezett. Nem alakult ki egy országban sem regionális, vagy nemzetek feletti irányadó centruma, bár minden országban volt központja, mely köré szerveződött. Elsősorban az építészetben és az iparművészetben jellemző alkotásai születtek, a festészet nem játszott jelentős szerepet fejlődésében.
Valamennyi művészet közül a szobrászatot érintette meg ez a stílus legkevésbé, hiszen alapjában véve kétdimenziós volt és lineáris. Ugyanakkor virágzásnak indult a grafika minden ága, a metszés, a litográfia, a plakát és könyvművészet, a tipográfia.
A szecesszió újdonsága programjában rejlik: Gesamtkunst és művészet mindenkinek, azaz valamennyi művészet szintézise és összehangolása a mindennapi élettel mindenki számára hozzáférhetően. A környezet legjelentéktelenebb tárgyának megtervezését is átjárja a szemlélet. A művész és a mesterember együttműködéséről van szó, azaz a művészet és a kézművesség szintjén való különválásról, amely az ipari formater-vezés küszöbén ismét össze kell, hogy forrjon. A művészet mindenkinek a fele-melkedő társadalmi rétegek, a forrongó tömegek számára nyújtható, a jobb minőségű, esztétikusabb használati tárgyak tervezését jelentette, az élet minden területét érintő műalkotás, a „Gesamtkunstwerk” megjelenését, amely nélkül aligha érthető meg a szecesszió.
Angliában fogalmazták meg elsőként a fenti tartalmi gondolatokat, amelyek tevőleges megvalósításában a preraffaeliták is résztvettek. Az Arts and Crafts (művészetek és mesterségek) mozgalom tekinthető közvetlen előzménynek a XIX. század 7o-es éveiben.
Az angol eszmék átkerültek a kontinensre és keveredtek az alkalmazott művészetek Európa szerte diadalmaskodó gondolataival, amely együttesből az esztétika új alapjai teremtődtek meg. Ennek elméleti lényege: a formát, a funkciót és az anya-got egyetlen programnak, vagyis a ki-tűzött célnak kell alárendelni.
Híres mondata:”A díszítmény nem úgy tartozik az épülethez, mint testhez a ruha, hanem, mint az izomzat és a bőr.”
A természet tanulmányozását kiemelten kezelték, a díszítményekben úgy alkalmazták a flóra és fauna elemeit, mint a középkorban. A „művészet legyen mindenben megtalálható” elv alapján a növényi mintás motívumok felhasználásának új szemlélete jelentős hatást gyakorolt a századvég dekorátoraira.
A természetszemlélet megújítására nagy hatást gyakorolt a japonizmus is, amely szerint az arabeszkek szabad játékával folyamatos kompozícióban ábrázolták a növényvilágot.
A művészek azonosulni kívántak a korral, amely új művészi formák megalkotásában jutott kifejezésre. Az élettér globális felfogásából következően a funkciónak, a célszerűségnek rendelték alá a megoldásokat. Ennek érdekében új anyagokat (vasbeton, üveg) is használtak és az azoknak megfelelő formák kialakitására törekedtek. Az ornamentika is a funkcióval került összhangba, a konstrukció szerves részét alkotta. Az art nouveau lényegében a dekorativ stílus lett, amely fő jellegze-tessége az előszeretettel alkalmazott vonal akár növényi jellegűen is.
Kiemelkedő személyiségei a belga Viktor Horta és Van der Velde (építészek) az osztrák Gustav Klimt (festészet), a spanyol Antoni Gaudi (építészet), a francia Emile Gallé (üvegművészet) az amerikai Tiffany (üvegművészet).
A szecesszió a történelemért lelkesedő 19. század vége, a XX.század előhírnöke. Eredménye kétértelmű, arra lehetőséget nyújtott, hogy megszabaduljanak a korábbi hagyo-mányoktól, az eklekticizmustól. Jelentős szerepet juttatott az ornamentikának, de ez mutatja ellentmondásosságát is. Jelmondatai csak részben valósultak meg, végül csak díszítő stilussá egyszerűsödött.