Aki egy korábbi korból térne vissza nem ismerne rá a XVIII. század közepén az egykori Franciaországra. Megváltoznak az épületek. A palotákat angolkert veszi körül. A külső képük nemigen változik, a belső annál inkább. Már nem építenek hatalmas, egymásba nyíló teremsorokat, a kisebb szalonokat, meghitt szobákat jobban kedvelik. A falakat fehérre, krémszínűre, halványkékre festik, kevesebb aranyat használnak a korábbinál a díszítéshez.

E díszítés is megváltozik, mindenütt vékony, finom tekergő virág-minták, vonalak és kagylók szeszélyes ornamentikája helyezkedik el. A bútorzat is hajlított lábakon áll. A falakon elhelyezett képek pásztoridilleket ábrázolnak, mindent elönt a szerelem érzése.

Ezt a tréfás, gondtalan, könnyed, mosolygós, szerelmes stílust nevezzük rokokónak. A francia kagyló “rocaille” szóból ered, ugyanis a tengeri kagyló számtalan bonyolult formában a kor díszítőművészetének gyakori, elterjedt motívuma. Ez az időszak a felvilágosodás kora is, komoly tudományos munkák születnek.

1750 táján Angliában is jelentkezett egy irányzat, amely a francia rokokónak felelt meg. Vezéralakja és névadója Thomas Chippendale. Bútoraiban a diófát mahagóni váltotta, a formák elcsavarodtak, könnyedebbé váló alakjukban a szeszély és képzelőerő kapott szerepet.

Az idillek festésében feltűnik és kiemelkedik egy francia kolorista Antoine Watteau, akinek festészete a rokokó báj legvonzóbb megtestesülése. Néhány éve még komolyság, emelkedettség és hősi pózok jelennek meg a vásznakon például Poussin képein, melyeket felvált a báj, a könnyedség.

Watteau Belgiumban született, s Párizsban élt. Kezdetben ő is nemesi kastélyok díszítését tervezte, de ezek nem elégítették ki művészi képzeletét. Saját látomásait, álomvilágát kezdte inkább festeni: pompás ligetekben piknikező gáláns társaságokat, pásztoridillek boldog sorozatát. Ezt akár mesterkéltnek, túlfinomultnak is érezhetnénk, de csak szerelem, melankólia, merengés a földi paradicsommá varázsolt tájakon. Ugyanakkor valami megnevezhetetlen szomorúság is borong szépséges látomásain, talán a múlandóságé.

A rokokó festészet és építészet, amely Franciaországban született, más országokban is hódított. Ausztriában, Dél-Németországban, Cseh-, Lengyel-, Magyarországon is divatba jött a pásztorstílus és díszítőművészete. Az épületek külsején a későbarokk uralkodik Ez csak annyiban tér el a korábbi irányzattól, hogy a vonalak finomabbak, tekervényesebbek, a belső díszítési mód a homlokzatra sem marad teljesen hatástalan.

A rokokó építészet egyik klasszikus példája a drezdai Zwinger híres épülete. Egy könnyed, díszes pavilonsor, amelyben a világhírű képtár található. II. Ágost szász választófejedelem és lengyel király hasonlóan más felvilágosult uralkodókhoz, külföldi művészeket hívott udvarába. Így dolgozott hosszú éveken keresztül Drezdában a Canaletto néven ismert Bernardo Belotto is, akinek távlatból festett városképei, az úgynevezett veduták híresek és kedveltek. Megjegyzendő a XVIII. századi Velencében sok híres tájképfestő tevékenykedett, például Guardi, vagy Antonio Canal.

Ha Lengyelországot nézzük akkor láthatjuk, hogy a lengyel király új kastélya Varsóban épült 1784-ben. Feltűnő, hogy sem a rokokó, sem a barokk nyomát sem leljük rajta. A palota nyugodt, szabályos, antik oszlopok helyezkednek el homlokzatán, ókori templomokra és Palladio reneszánsz villáira emlékeztet. Mi történt? Fél évszázad alatt eltűnt egy irányzat? Igen. A XVIII. század az ellentétek százada a felvilágosodással és a francia forradalommal. De ez mégsem tűnik elégségesnek.

1709-ben híre ment, hogy a Vezuv hamuja alatt megtalálták Herculaneumot, elkezdték kiásni, majd 30 év múlva újabb felfedezés: az ókori Pompei. Mindkét városban antik oszlopok, oszlopfők, festményekkel díszített falfelületek, szobrok, hétköznapi használati tárgyak.

Sokan sietnek a helyszínre, először a franciák, majd az angolok, akiknél a barokk és a rokokó igazán el sem terjedt, ők még mindig Palladio szellemében építkeznek. Végül Itáliába utazik Joachim Winckelmann kitűnő tudós, művészettörténész, aki 1764-ben kiadja “Az ókor művészetének története” c. könyvét, amely dicshimnusz az antik világ művészete előtt. Ezzel megpecsételődik a rokokó sorsa, az “ókor-láz” magával ragadja egész Európát, új stílus lép színpadra, a klasszicizmus, amely 1750 és 1800 között egységes stílussá vált.

 

A klasszicizmus az antik modell, a klasszikus művészet XVIII. századi utánzása. Az óriási formakészlet, amelyet Hellász, Róma és Kis-Ázsia, valamint a renszánsz hagyott örökül újra érvényre jut. Tehát másodszor is felfedezzük az ókort a reneszánsz művészetet követően. A reneszánsz nem utánzott, hanem saját szükségleteinek megfelelően átdolgozta az antik művészetet. Így új eredeti, stílus született. A XVIII. században azonban átvették a kész formákat, és azokat ismételgették.

Szerte a világban, mindenütt győzedelmeskedik a klasszicizmus, oszlopokat és domborművekkel díszített homlokzatokat látunk, újra visszatér az egyensúly, a nyugalom és a harmónia, mely összhangnak az antik görög-római világ a letéteményese.

A klasszicizmus, amely Franciaországban még a forradalom előtt elterjedt, természetesen lelkes hívekre talál a polgárság körében. Az ókori Róma felé fordítja a tekintetet, elsősorban a római köztársaság felé, amelynek polgárai a forradalmárok számára az erény, a bátorság, a hazaszeretet mintaképei. Divatba jönnek a római szokások, a tógát utánzó öltözetek. A férfiak utálkozva vetik le a parókát, a frakkot, a nők az ókori tunikára emlékeztető lenge ruhát öltenek, hajukat kontyba tűzve hordják, mint az antik szobrok nőlakjai. A bútorok lába kiegyenesedik, rajtuk a díszítés megváltozik, előkerülnek a férfiasság jelképei, bárdok, dárdák, tölgylevél.

A forradalom bukása után a stílus kicsit veszít szigorúságából, az épületek pompásabbak, a díszítés gazdagabb, a stílus már nem a köztársaság, hanem a császárság kiszolgálójává válik.

 

A XIX. század elején Magyarországon is uralkodóvá, sőt kizárólagossá válik ez az irányzat. A hirtelen fejlődésnek induló Pest szinte teljesen klasszicista várossá válik, de a vidéki épületeket is oszlopsorral, oszlopos tornáccal igyekeznek díszíteni. A templomépítkezésekre is ez nyomja rá a bélyegét (Esztergom, Egri székesegyház, debreceni Nagytemplom). A tudomány templomának szánt Nemzeti Múzeum is az ókori építészet fennségét igyekszik visszaidézni.

A klasszicizmus azonban nem tudott olyan szilárdan eluralkodni Európában, mint a reneszánsz, vagy a barokk. Igaz sokkal rövidebb ideje is volt, mint társainak. A XII. század embere csak a román stílust ismeri. Ugyanakkor a stílusok megítélése is megváltozik az idők során. Az akkoriban sok szívet megdobogtató klasszicizmust manapság nem sokan szeretik.

 

A korszak lenagyobb festője, a francia Jacques Louis David. Minden kortársát felülmúlta a mesterségbeli tudásban és tehetségben egyaránt, nem csak ókori témákkal (Horatiuszok esküje), hanem portréival (Napóleon átkel az Alpokon) és kortárs jeleneteivel (Marat halála) hívja fel magára figyelmünket. Tevékenysége átível a klasszicizmust követő romantikába is.

Hasonló a helyzet a szobrászattal is. Ma azonban nem egészen érthető, hogy az akkor ünnepelt Canova, vagy a norvég Thorwaldsen kimért, hideg művei miért voltak annyira sikeresek.

Canovát a klasszicista esztétika legpontosabb értelmezőjének tartják, de szobrainak elegáns érzékiségét fokozatosan hideg tárgyszerűség váltotta fel. Kiemelkedik ugyanakkor Jean Antoine Houdon, aki áldozott egyszer-másszor a mitológiának, de művészetének velejét kortársai képmásain adta. Terrakotta és márvány portréin a jellemzés mestereként mutatja magát, például igen megkapó Voltaire párizsi ülőszobra. A gúny filozófusának vonásai, szúros tekintete, tartása, a legkiválóbb jellemrajz, amely valaha róla készült. A palást az egyetlen vonás, amely halványan sejteti, hogy a klasszicista korban készült.

A magyar szobrászok közül Ferenczy István (Pásztorlányka) neve említhető.

A már hagyományos , a korstílust meghatározó francia művészet mellett más nemzetek is előbbre lépnek.